Óriás őselefántot ettek elődeink 300 ezer éve

Az egyenes agyarú őselefánt (Palaeoloxodon) első csontmaradványaira 2000-ben bukkantak rá India északnyugati csücskében, Pampore közelében, ezt később újabb maradványok követték, köztük emberi eszközökkel. Jó két évtizeddel az első koponya előbukkanása után egy nemzetközi kutatócsoportnak most először sikerült az őselefánt történetét felvázolnia.

E történet egy fejezete pedig arról szól, hogy India területén ez volt az első állat, amelyet az emberek feldaraboltak. A kutatók két külön  tanulmányban számoltak be az őselefánttal kapcsolatos felfedezéseikről, amelyeket a Londoni Természettudományi Múzeum ismertetett. 

A csontmaradványok alapján elődeink 300-400 ezer évvel ezelőtt eltörték a hatalmas csontokat, hogy a bennük lévő csontvelőt, zsiradékot kinyerhessék – ugyebár akkoriban még nem volt olcsó, kínai zacskós leves, így kénytelen volt az ember állatokat enni. Az elefántcsontok így India ősi emberi lakóiról is mesélnek, mivel a szubkontinens területén igen ritkák e korból az emberi maradványok. (Egy ismert csupán, amely ezekkel az elefántokkal egy időben élhetett.) Bár az elefánt-lelőhelyen emberi csontok nincsenek, mégis sokat elárul a helyszín arról, miként élhettek itt az elődeink.

Arcüreggyulladás, iszapcsapda

Az első koponya egy helyi bányából bukkant elő, először csak az agyar végei látszottak, majd apránként a teljes koponyát kiszabadították. Annak vizsgálatai alapján az állat halálakor, jó 300 ezer évvel ezelőtt, már igen beteg lehetett.

Az elefántok hatalmas koponyájában alapvetően nagy üregeknek kellene lenni (ezzel könnyebbé téve az állat fejét), azonban e példány arcüreg, orrüreg csontjain szivacsos kinövések sokaságát találták. Az állat valószínűleg igen súlyos, idült gyulladástól, esetleg valamilyen légúti fertőzéstől szenvedett, és ez hozzájárulhatott a végzetéhez is.

Az elefánt utolsó erejével a közeli Jhelum-folyó partja felé bukdácsolhatott, valószínűleg besüppedt a parti iszapba, és már nem volt elég ereje ahhoz, hogy kiszabaduljon belőle. A közelben talált elefántcsontok és emberi kőeszközök azonban arra utalnak, hogy elődeinknek is közük lehetett ehhez a folyamathoz.

A jelenlegi bizonyítékok egyelőre arról mesélnek, hogy az emberek megették az elefánt csontvelőjét és húsát e helyszínen, nem kizárt, hogy vadásztak is rá – ezt azonban elképesztően nehéz lenne bizonyítani. Egy ilyen bizonyítékot lehet példaként felhozni, egy németországi leletből kiálló lándzsát, amelyet a neandervölgyiek vadászat során szúrhattak a korabeli elefánt bordájába.

Az indiai őselefánt maradványai az egyenes agyarú elefántok evolúciójáról is vallanak azonban. Ez az állatcsoport egész Eurázsia területén élt egykor, az állatok fején jellegzetes kinövés volt, amely a koponya tartását segíthette. E kinövés minden egyes Palaeoloxodon-faj esetében kissé eltért. A pamporei koponya e jellegzetessége eltért a többi, már ismert faj csontjától, így a szakemberek az összehasonlító vizsgálatok alapján arra jutottak, ez egy különálló fajt képviselhetett.

A Palaeoloxodon turkmenicus nevű őselefántból eddig csupán néhány kisebb koponyacsont-darab állt rendelkezésre, amelyet ráadásul nem tekintettek külön fajnak. A korábbi csontokat egy másik, Európában élt faj torz egyedének tartották – az indiai lelet azonban igazolta, hogy valóban külön fajról van szó.

Az indiai lelet egy olyan fajt képviselt, amely átmenet volt a korábbi, kisebb termetű, és a később élt nagyobb őselefántok közt. Az őselefántok evolúciójából pedig a ma élő elefántfajok kialakulására is lehet következtetni. A Palaeoloxodon esetében sokáig úgy hitték, hogy az ázsiai elefánthoz állhatott közel. A régi DNS vizsgálatok azonban azt mutatták, hogy az afrikai elefánt rokona volt. A kutatók szerint a végső válaszokat az adhatja majd meg, ha Afrikából kerülnek majd elő még őselefánt maradványok.