Monszunra várva pusztultak el az ősi kétéltűek

A triász időszakban, mintegy 232-234 millió évvel ezelőtt rendkívül szélsőséges volt az időjárás a mai Wyoming állam területén, ami ekkor az Egyenlítő vidékére esett. Ez a terület ekkor még a Pangea szuperkontinens egy régiója volt, jó 230 millió éve a mainál 3-4 Celsius-fokkal melegebb volt, de ezt a hőmérsékletet sok százezer év alatt érte el a légkör, nem pár száz év alatt, mint a mai felmelegedés során.

A kontinens belsejében, a trópusi égövben forró és száraz, másutt pedig elképesztően erős monszun uralta a klímát. Ez hónapokon keresztül tartó, özönvízszerű esőzésekkel, majd hónapokon keresztül tartó szárazsággal járt. Ez a szélsőséges időjárás nem volt épp ideális a kiszáradástól fenyegetett kétéltűek számára. Ennek ellenére ezek az állatok igencsak szép számban éltek itt. Ahhoz, hogy a száraz, forró hónapokat túléljék ezek az állatok, különleges alkalmazkodásra volt szükség.

Wyoming államban 2014-ben, ősmaradványokat keresve igen különös, arasznyi, henger alakú kőzetalakzatokat talált David Lovelace, a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban közzé tett kutatás vezetője. A hengerek egykori üregek voltak, amelyek később feltöltődtek, a belső, feltöltődött részt ki lehetett bontani.

Néhány ilyen kibontott hengert a kutató megvizsgált – azok belsejében aprócska állatok maradványait, fogait, koponyacsontjait találta. Ezek aprólékos vizsgálatai feltárták, hogy kétéltű kövületekről van szó, ezért a kutató megkereste az ősi kétéltűek egy szakértőjét a maradványokkal. A szakember aztán nagy felbontású CT-vizsgálatokkal mutatta kis a kőhengerekben az apró csontvázakat.

A csontmaradványok részletes felméréséből kiderült, hogy eddig nem ismert kétéltűek lakták ezeket a kis üregeket. Az állatkák neve, a lelőhely egykori lakói, a soson indiánok nyelvéből kölcsönzött Ninumbeehan dookoodukah lett. A név jelentése az indián legendák teremtményéhez, a hegyekben élő, alig egy méteres, mágikus erejű, emberszerű lényekhez köthető.

Az állatkák csontozatán az üregvájáshoz és az üregbe bújáshoz való alkalmazkodás formai jegyeit is kimutatták. Például a keskeny, ék alakú koponyacsont a ma élő, a nyarat elrejtőzve töltő kétéltűekre is jellemző. Ezek a késő triász időszaki csontok az első olyan ősmaradványok, amelyek egyértelműen az extrém évszakossághoz, szélsőséges időjáráshoz alkalmazkodás jegyeit hordozzák. Szintén ez volt az első olyan állat, amely képes volt a saját üregeit kiásni, és nem csak a mások által ásottakat használta ki a nyári szárazság idején.

Az állatok egy egykor itt kanyargó, évszakos jellegű folyó parti területén ásták be magukat az iszapos talajba. Az üregük a száraz évszakban kiszáradó folyó vizének egy részét megtartotta, az állat, miután lezárta az üreg bejáratát, ebben vészelte át a csapadékmentes hónapokat. Az a néhány állatka, amely nem érte meg a következő csapadék érkezését, és így nem tudott az esős évszak kezdetén kimászni az üregéből, a csontjainak fosszilizálódása révén a fajtársairól és a triász ezen időszakáról alkotott tudásunkhoz járult hozzá.

A mai kétéltűek körében különféle túlélési stratégiák léteznek, amelyek eredetét a kutatók szerint a most felvázolthoz hasonló, erősen évszakos jellegű klímaviszonyok jelenthették. Ma az ideiglenesen nedves helyeken is találni lehet kétéltűeket, és persze az állandóan vizes élőhelyeken is, az efféle változékonysághoz vezető evolúciós lépések talán pont ebben a szélsőséges időjárású korban kezdtek kialakulni.