Ami nem pusztít el, az valóban megerősíthet

Meglehetősen kevés olyan elmélet van a földtudományokban, amely olyannyira ellentmondásos és izgalmas is lenne egyszerre, mint a Gaia-elmélet. Ez annak is köszönhető, hogy könnyen félreérthető és félremagyarázható a bolygónk önszabályozó rendszeréről, az élet és az élettelen események egymásra épülő rendszeréből következő elképzelés. Egy nemrégiben az MNRAS folyóiratban megjelent elképzelés ezt az elméletkört támogatja.

James Lovelock és Lynn Margulis elmélete szerint a bolygó szinte élőlényként viselkedik (ezt szokás félreérteni az elméletből), és segít fenntartani, illetve néha javítani is az életkörülményeken. Az elmélet ellenzői körében fontos érv az, hogy egy ilyen rendszert lerombolhatnak az olyan nagyszabású, bolygó szintű zavarok, mint a klímaváltozás, vagy az erőforrások túlhasználata.

Ez azt jelentené, hogy az élet megakadályozná a saját fejlődését, vagy épp önmegsemmisítő is lehetne. Ezt a nézőpontot Médea-elméletnek nevezik (a saját gyermekeit elpusztító görög mitológiai alak után).

A kutatásban, amelyet az EOS földtudományi hírportál ismertetett, a szakemberek számítógépes modellezéssel arra jutottak, hogy az efféle bolygószintű zavarok olyan események, amelyekkel összetettebbé válik az adott bolygó élete. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a zavarok hatására a fajok hálózatában kialakuló kapcsolatok száma növekedni fog. A kutatók szerint ez az elképzelés az exobolygókon esetlegesen előforduló élet nyomait is segíthet majd megtalálni.

A kutatásban résztvevő Arwen Nicholson szerint a Föld kiváló példa a Gaia-elméletre: az idő előre haladtával nőtt mind az élőlények össztömege, mind az élet komplexitása. Ráadásul e komplexitás részint a nagy, bolygószintű zavarokban gyökerezhet, a nagy oxidációs esemény során a légköri oxigén mennyisége korábbi elhanyagolható mértékéről drámai nagysággal megnőtt. Ez az esemény szinte teljesen kiirtotta az anaerob mikrobákat, azonban egyúttal megteremtette a lehetőséget a komplexebb létformák kialakulásához, amelynek eredményeként azután az állatok is megjelentek.

A számításokban egy összefonódó természet modell nevű módszert használtak, ebben az egyes fajok sorsa összekapcsolódik más fajokéval (ahogy a való életben is). A modellt különböző mértékű, eltérő ideig tartó, más környezeti körülményekkel járó bolygószintű zavarokra futtatták le. Sok ezer ilyen szimulációt lefuttatva arra jutottak, hogy az efféle zavarok ugyan valóban képesek kiirtani az életet, azonban ha az élet túléli ezeket, akkor sokszínűbbé és tartósabbá vált.

„Az összeomlás lehetőséget biztosít arra, hogy valami új jöhessen létre” – tette hozzá Nicholson. Azok a rendszerek, amelyek túlélték a zavarokat, erősebbé váltak ezeket követően. Ez persze annak köszönhető, hogy voltak a nagy zavarok idején is menedékül szolgáló zugok, ahol az élővilág meghúzhatta magát. A modellszámítások alapján hosszú távon stabilizálódik az élet, a bioszféra komplexebbé válása révén.

A vitát persze nem fogja eldönteni ez a kutatási eredmény sem, de izgalmas érvet jelent az életet támogató, öngerjesztőnek is nevezhető Gaia-elmélet mellett.