11 ezer éve összefonódott a sorsunk a birkákéval

A régészeti leletek alapján a juhokkal mintegy 11 ezer éve már összefonódott a sorsunk, egy újonnan, a Science folyóiratban közzé tett kutatásban genetikai vizsgálatokkal mérték fel, miként is zajlott e háziállataink kiválasztása és a mai összetételük hogyan alakult ki. A kutatók arra jutottak, hogy már mintegy 8000 éve a gazdák már bizonyos jegyeik, különösen a gyapjú színe alapján szelektálták az állataikat.

A nemzetközi összetételű, és több tudományterület képviselőiből álló kutatócsoport, amelyet a dublini Trinity College kutatója vezetett, az elmúlt 12 ezer év során, Mongóliától Írországig nyúló területen élt birkák génjeit vizsgálta meg. Összesen 118 juh génállományát hasonlították össze, ebben a legrégebbi az anatóliai Aşıklı Höyük neolitikumi, juhpásztorkordással is foglalkozó települése volt. A település időszámításunk előtt 9000 évvel már létezett, a Termékeny Félhold északi régiójában, és a területén (az épületek közti részeken) felhalmozott ürülékek bizonyítják, hogy itt már háziállatként tartották a birkákat.

Úgy tűnik a vizsgálatokból, hogy ezekből az anatóliai birkákból származtak a mai juhaink. Vagyis valahol itt zajlott a birkák háziasítása, ami a vad muflonok 11 ezer évvel ezelőtti befogásával kezdődhetett el. Később több alkalommal is kerülhettek még vadjuh-gének a háziasított állományba, ezek hozták el azután az egyes régiók juhai közti genetikai különbségeket.

Ezek az ősi juhok, a kecskékkel együtt azt is bizonyítják, hogy miként formálta az ember egy állatfaj biológiáját azt szem előtt tartva, hogy az milyen külső jegyeket hordoz. A korabeli pásztorok, ahogy a mai farmerek is, szerették a különleges külsejű és szép állatokat. A fehér szőrzetért felelős gén volt az, amelyre szelektálták a birkáikat a legkorábbi juhtenyésztők, már 8000 évvel ezelőtt.

Erre az időre az első európai, valamint a keletebbi, pl. iráni és közép-ázsiai juhok már külön utakat jártak genetikailag, ám nem tartott sokáig az elkülönülés, miután a keleten élő birkák Európa felé vették az irányt. Az első mezopotámiai városokból nyugat felé terjedő kultúrával párhuzamosan a juhok génjei is terjedni kezdtek a Termékeny Félhold területén. A következő időszak a sztyeppék pásztornépeinek megjelenése és nyugatra terjeszkedése volt mintegy 5000 éve, ami gyökeresen átalakította Európa emberi és kulturális összetételét.

Ekkor érkeztek meg az indoeurópai nyelvek elődei is kontinensünkre, és az ősi indoeurópai nyelv rekonstrukciójában is szerepelt a birka (Juhari Zsuzsanna fordításában): „A nyírott juh meglátta a lovakat: az egyik nagy kocsit húzott, a másik nehéz terhet cipelt, a harmadik hátán egy emberrel vágtatott. A juh azt mondta a lovaknak: A szívem szakad meg, amikor azt látom, hogy egy ember irányítja a lovakat. A lovak erre azt válaszolták neki: Figyelj ide te juh, a mi szívünk akkor szakad meg, amikor azt látjuk, hogy az ember, a mester a juh gyapjából magának készít meleg ruhát, a juh pedig gyapjú nélkül marad. Ezt hallván a juh futásnak eredt.”

E rövid mese ugyan modern kori szöveg, de a benne lévő szavak sok ezer évesek, és a mai indoeurópai nyelvek szavai alapján nyelvtudósok segítségével rekonstruálták azok feltételezhető korabeli formáját. Az, hogy a birkára volt szó, azt jelenti, fontos része volt az életnek.

Ovis vignei, egy közép-ázsiai vadjuh-faj, amely hozzájárult génjeivel ahhoz, hogy az ősi anatóliai és ázsiai házi juhok közt némi eltérés alakuljon ki.

Forrás: inaturalist

A kutatók most arra jutottak, hogy ezt a hatalmas migrációt a juhpásztorkodás, illetve a birkáktól életük végéig kapott termékek (tej és talán sajt, nos és persze gyapjú) felhasználása indította el és tette lehetővé. E vándorlásra akkortájt került sor, amikor a korábban keleti és nyugati populációkra szétszakadt juhok genetikai összetétele is átalakult. Ennek következtében a bronzkori juhok már őseik felében a sztyeppei (keleti) juhokra hasonlítottak.