Elődeink kiszorították a nagytestű dögevőket

Amikor arra gondolunk, hogy az ember miként befolyásolja a környezete állatvilágát, a vadászat az első tényező, ami eszünkbe jut. Azonban nemcsak azzal gyakorolhatunk hatást az állatokra, ha leöljük őket, hanem azzal is, ha például elesszük előlük azok szokványos táplálékát. A Senckenberg Emberi Evolúciós és Őskörnyezeti Kutatóközpont szakembere, Dr. Chris Baumann vezette német kutatócsoport munkáját a Tübingeni Egyetem ismertette, a kutatás eredménye a Quaternary Science Reviews folyóiratban látott napvilágot.

A dögevőket általában lenézi az ember, holott elképesztően fontos takarítói szolgáltatók ők a körülöttünk lévő világban. Számos ragadozó eszi a saját zsákmánya mellett a dögöt is, azonban ezt gyakran nem veszik figyelembe a táplálkozási lánc vizsgálatakor.

„A korai emberek, több mint 30 ezer évvel ezelőtt nem az állatvilágtól elkülönülten éltek, hanem részei voltak annak a hálózatnak, amelybe a dögevők is beépültek” – mondta Dr. Chris Baumann. Mai szemmel nézve azonban elég nehéz megérteni, miként is hatottak egymásra a kapcsolatban álló fajok.

A kutatók egy olyan hatalmas adatbázist vizsgáltak át, amelyben mintegy 2400 történelem előtti európai, afrikai és ázsiai lelőhely adatai találhatók. Azok az adatok voltak a legérdekesebbek számukra, amelyek az ember által egykor lakott lelőhelyek állati maradványait tartalmazták.

„Ha azt feltételezzük, hogy a korai emberek több állatot vadásztak, mint amennyit el tudtak fogyasztani, az a nagy dögevők számára jelentett előnyt, mivel több lett a tetem” – magyarázta Dr. Baumann. Hozzátette, valamikor 130-60 ezer évvel ezelőtt az emberek és a dögevők közti viszony nem volt versengő jellegű.

Az emberek, érthető okból viszont arról is gondoskodtak, hogy a nagy testű ragadozók ne kerülhessenek a lakhelyeik közelébe. „Azonban az apróbb termetű dögevők, mint a róka, a holló, a varjú nem jelentett veszélyt az ember számára, így ezeket valószínűleg megtűrték elődeink.”

A kutatók úgy vélik, a helyzetet hasonlónak képzelhetjük el, mint a városiasodott állatokat manapság: a rókák, vagy a mosómedvék nem nagyon zavarnak senkit, de a farkasokat vagy oroszlánokat nem látnánk szívesen kertjeinkben, ezeket igyekszünk távol tartani a lakó

helyünktől. Dr. Baumann hozzátette, valamikor 45-29 ezer évvel ezelőtti korban kialakulhatott egyfajta dinamikus egyensúly az ember és a dögevők között. Azonban ezt követően gyökeresen átalakult a helyzet.

„A kutatásunk azt mutatta, hogy ebben az időszakban, a jégkorszak végén, a nagy testű dögevőket felváltották a kis termetűek, s ezek némelyike kimondottan előnyt kovácsolt az ember közelségéből” – tette hozzá Shumon Hussain, a kutatás résztvevője.

Ezt mutatják a régészeti leletek is. Amint a modern ember elterjedt Európában és felváltotta a neandervölgyit, még ügyesebbé vált és még több zsákmányt tudott elejteni. Ezzel pedig több energia vált elérhetővé, az ember környezetében élő dögevők így maguk is átalakultak, alkalmazkodtak viselkedésükben az emberi közelséghez. Ezen állatok közelsége azután visszahatott az emberre is azzal, hogy befolyásolták az ökoszisztémát.

Az állatvilág összetételét persze nem lehet más környezeti hatásoktól se függetleníteni, így a klíma (a jégkorszakok és az interglaciálisok) változásai is beleszóltak az egyes fajok elterjedésébe, létszámába. Azonban minden jel arra utal, hogy az ember gyökeresen beleszólt az állatvilág összetételébe a vadászattal és a versengéssel egyaránt.

A jelenben se más a helyzet, elég, ha abba belegondolunk, hogy az ember szarvasmarhái 20-szor akkora tömegű biomasszát jelentenek, mint az összes vadon élő szárazföldi emlős együttesen. Ez a természeti kapcsolatrendszereket átalakító tevékenység azonban sokkal komplexebb és sokkal régebbi, mint hinnénk.