183 millió éves állat lágy szöveteire bukkantak

A plezioszauruszok halakkal táplálkozó tengeri őshüllők voltak, testalkatuk némiképp a teknősökére emlékeztetett, végtagjaik uszonyokká alakultak, azonban a nyakuk jóval hosszabb volt a teknősénél, szinte kígyószerűnek mondható. Ezelőtt mintegy 203 millió évvel, a triász végén jelentek meg, majd a kréta végén, 66 millió éve haltak ki. A Lundi Egyetem kutatói nemrégiben egy sokáig múzeumi raktárban pihenő plezioszaurusz kövületet vizsgáltak meg, majd a Current Biology folyóiratban mutatták be izgalmas felfedezéseiket.

A kérdéses ősmaradványra a német Holzmaden közelében, egy kőfejtőben bukkantak rá 1940-ben, ám a háború miatt elrejtették. A háború után előkerítették ugyan a plezioszauruszt, ám ekkor múzeumi raktárba került, és csak a közelmúltban került sor a tüzetesebb vizsgálatára és preparációjára.

Ekkor derült ki, hogy nemcsak a 183 millió éve élt őshüllő csontjai, de lágy szövetei is fennmaradtak, az igen finom szemcsés palának köszönhetően. Egészen pontosan az állat farkának és mellúszójának bőre maradt fenn, sőt, a farki részen még a bőr sejtjei és azok sejtmagjai is azonosíthatóak!

Az első plezioszaurusz csontvázat Mary Anning fedezte fel, de a 19. század eleje óta már több mint száz fajukat ismerhették meg a paleontológusok. Nem épp ritka állatról van tehát szó, azonban eddig csupán 8 alkalommal sikerült a lágy szövetek nyomaira is rábukkanni. Ez azt is jelenti, hogy bár tudjuk, milyen testalkatú volt, a pontos külsejét nem igazán ismerhettük meg. A kutatók, amikor kiderült, hogy a holzmadeni őshüllőnek a bőréből is maradtak darabkák, számos különféle technika segítségével is megvizsgálták azt.

A bőr rétegeit is azonosítani tudták, illetve különböző sejteket sejtmaggal, valamint a bőrben lévő melanocitákat (pigmentet termelő sejteket) a színtestek maradványaival. Ami ennél is érdekesebb volt talán, hogy az állat farkán sima volt a bőr, ám a mellső uszonya hátrafelé néző élén, pikkelyek nyomait is felfedezték.

Ez utóbbiakról a kutatók úgy vélik, segíthették az állat gyorsabb mozgását, vagy esetleg védelmet nyújtottak, ha az állat a tengerfenéken vadászott. A szakembereket viszont váratlanul érte a pikkelyek felfedezése, mivel úgy gondolták, hogy más tengeri őshüllőkhöz hasonlóan a plezioszaurusz is sima bőrfelülettel rendelkezhetett.

A szárazföldi őshüllők pikkelyeit a vízbe visszatérő csoportok (pl. halgyíkok, krokodilfélék) nem vitték magukkal, bőrük simává vált, feltehetően az áramvonalasabb test jelentette előnyök miatt. Úgy tűnik azonban, hogy a plezioszaurusz kivételt jelenthetett e téren. A plezioszaurusz nemcsak úszó vadász volt, hanem, amint azt megkövült nyomokból tudjuk, képes volt a tengerfenéken „sétálni” is, az uszonyait lábszerűen használva.

A fenéken vadászó plezioszaurusz képét erősítik azok a nyomok is, amelyek üledéket és zsákmánymaradványt is tartalmazó gyomortartalma is előkerült már. Könnyen elképzelhető tehát, hogy ebben a speciális mozgásban volt szerepe az uszonyok élén lévő pikkelyeknek. Az bizonyos a kutatók szerint, hogy valami előnyt kellett jelentsen az uszonyok élén lévő pikkely a plezioszaurusz számára.