Távolról érkezett az első athéni ezüstpénzek anyaga

Időszámításunk előtt a 6. században Athén ura három alkalommal is Peiszisztratosz lett, az első két hatalomátvétele csak rövid ideig tartott, elűzték, majd harmadszorra már szilárdan kezében volt a városállam uralma. Ahhoz, hogy ezt elérje, pénzre és seregre volt szüksége. A történészek régóta gondolkodtak azon, miként volt képes az ellenséges törzsek uralta környékbeli bányák ezüstjéhez hozzáférni a száműzött Peiszisztratosz. Egy nemrégiben az Archaeological and Anthropological Sciences folyóiratban közzé tett kutatásból az derült ki, hogy nem a helyi ezüsthöz fért hozzá a türannosz.

Egy 22 érméből álló sorozat darabjait vizsgálták meg, amelyek időszámításunk előtt 540-500 között készültek, Peiszisztratosz és fiai uralma idején. Az ezüstérmék – ezek az első athéni érmék, amik ránk maradtak, összefoglalóan Wappenmünze, címeres érme néven emlegetik őket – elemi összetételét mérték fel. Az elnevezésük azt a régi, ám tévesnek bizonyult elképzelést tükrözi, hogy az érmék mintázata egykori nemes családok címeréből származhat.

Korábban az volt az elképzelés, hogy az érmékhez szükséges ezüst a mai Görögország északi részéből származhatott, a Sztruma (görög nevén Sztrümón) folyó vidékéről, vagy Pangaión hegyéről – ide száműzték egyik alkalommal Peiszisztratoszt. A későbbiekben aztán e régi elképzelés szerint Laurión ezüstjét – ez Athénhoz közeli bánya volt – használták fel. Az új kutatásban a British Museum és az Athéni Numizmatikai Múzeum kincsein végeztek beható vizsgálatokat.

Athéné arcképét és a szimbólumát, a baglyot ábrázolja a legszebbik érme.

Forrás: Wikimedia Commons

A különböző mintázatok, mint a kerék, a Gorgó, a ló, az amfora, vagy épp a legjobban ismert bagoly (Athéné szent állata) eltérő méretű, értékű és kivitelű érméken szerepeltek. A baglyos volt a legszebb, ezt a nagy értékű, 4 drachmás érmét exportcélokkal verték, míg a kisebb értékű, kevésbé igényes kivitelű érmék a helyi kereskedelemben forogtak.

Ahhoz, hogy az érmék elemi összetételét kiderítsék, mindössze egészen minimális, néhány mikrogrammnyi (a gramm milliomodrésze) mintára volt szükség – hála a modern technológiának, mint az induktív csatolású tömegspektrometria. Az érmék ezüst alapanyagában lévő egyéb elemek, mint a cink, a réz, a vas, a higany, a bizmut, az ón, az arany vagy az ólom mennyiségét, illetve az ólom esetében izotóparányait mérték fel. Ezek az egyes forrásokra jellemzők, vagyis a segítségükkel fel lehetett tárni, hol is bányászták a kérdéses érme alapanyagát.

A kapott eredményeket, vagyis a legvalószínűbb bányahelyszíneket történelmi adatokkal is összevetették, így például kizártak olyan helyszíneket (mint észak-európai vagy brit bányák), ahonnan szinte semmi esélye se volt annak, hogy az alapanyag görög kézbe jusson. No de akkor honnan is volt ez az ezüst?

Kerék mintázatú ezüstpénz

Forrás: wikimedia Commons

Az eredmények szerint spanyol, dél- és nyugat-francia, romániai és török bányákból, valamint a bolgár Rodope-hegységből. Mindezek pedig arra utalnak, hogy az athéni városállamban olyan ezüstöt használtak az érmekészítéshez, amilyenhez épp hozzájutottak, s ezeket az eltérő helyről érkezett ezüstöket gyakran keverték is egymással.

Bizonyosságot nyertek a kutatók arról is, hogy az azonos mintázatú érmék egyáltalában nem azért azonosak, mert egyféle forrású ezüstből készültek. Még az egymáshoz rendkívül hasonlók is eltérő összetételűek voltak a vizsgálatok alapján.

Az eredmények azt is jelentik, hogy igencsak kiterjedt kapcsolataik, kereskedelmi viszonyaik voltak az athéniaknak. Egyértelmű volt, hogy nem maguk bányászták az érméikhez az alapanyagot, és a Peiszisztratosz korában készült érmékhez még nem használták fel a laurióni ezüstöt sem.