Izgalmas véletlennek köszönhetően ihatnak tejet egyes ázsiaiak

A tejcukor (laktóz) megemésztéséhez egy laktáz nevű enzimre van szükségünk, ezzel a kisbabák még mind rendelkeznek, azonban néhány éves korban a szervezet – sok esetben – felhagy az előállításával. Az enzim nélkül szervezetünk nem tudja felbontani a tejcukrot, és mindenféle emésztési problémával szembesül, ha mégis megpróbálkozunk a tejfogyasztással. Amikor az ember háziasította a tejet is adó állatokat (marha, bivaly, jak, stb.), a tejet eleinte kizárólag fermentált formában tudta elfogyasztani, hisz az erjesztés során a cukor lebomlik.

Aztán, ahogy múlt az idő, az a néhány „hibás” működésű ember, aki képes volt a kisgyerekkora után is megemészteni a tejcukrot, előnyös helyzetbe került. Így a laktáz-perzisztencia (LP), vagyis a tejcukorbontó enzim termelésének későbbi megőrződése sikeressé tette őket, az eredetileg még „hibás” működéssel járó génjeik pedig szépen elterjedtek az adott népességben.

Ma világszerte nagyon változó, hogy hol van több olyan ember, aki képes megemészteni a tejcukrot. Nem túl meglepő módon Afrikában a pásztorkodó népek körében sokkal magasabb az arányuk, mint másoknál. A laktózemésztés képessége egyébként több külön alkalommal, több helyszínen is kialakult.

Egy újonnan, a PNAS folyóiratban közzé tett kutatás alapján arról számoltak be, hogy a laktáz-perzisztencia génjét egyes kelet-ázsiaiak a neandervölgyiektől kapták örökül. Joggal merül fel a kérdés, hogy minek alakult ez ki a neandervölgyiekben, hisz ők nem tartottak marhát? A kutatás erre is választ keresett.

Az európai és az afrikai LP kialakulása a konvergens evolúció ékes példája, ráadásul olyan evolúciós változás, amely az emberi kultúra hatására következett be az állattenyésztők körében, öt különböző alkalommal. A kutatók afrikai, európai és kelet-ázsiai emberek (háromféle kínai népcsoport, egy japán és egy vietnámi csoport) sokaságának génjeit hasonlították össze, ebből pedig feltárult, hogy az öt ismert génvariáció, ami a laktózemésztés felnőttkori képességéért más népcsoportokban felelős, a kelet-ázsiaiakból hiányzik. Az is világossá vált, hogy a kelet-ázsiai génváltozat viszont pontosan ugyanolyan hatással van a laktózemésztésre, mint az európai vagy az afrikai változatok.

Mivel Kelet-Ázsiában nem pásztorkodtak, itt valami más okból kellett létrejöjjön, így újabb, részletes összehasonlítások alapján derült ki, hogy neandervölgyi eredetű lehet az érintett genetikai régió. Mind az Altáj-hegységben élt neandervölgyiekkel, mind pedig a horvát Vindija-barlangban talált neandervölgyiekkel összefüggésbe lehetett hozni e géneket.

A kutatók eztán populációs modellezést is végeztek, valamint korábbi génátadásra vonatkozó kutatások eredményeit is ellenőrizték, és mindezek azt jelezték, nagyon valószínű a neandervölgyi eredet.

A génjeink nem önmagukban öröklődnek tovább, hanem számos szomszédos gén együttesen. Ez azt jelenti, hogy nem érdemes önmagukban nézni, vizsgálni se a géneket, ha arra vagyunk kíváncsiak, mi miatt váltak gyakoribbá. Könnyen lehet, hogy valamely szomszédos, együtt öröklött gén az, amelyre a természetes kiválasztódás nyomást gyakorolt és így elterjedhetett egy populációban.

A kérdéses genetikai régióról kiderült, hogy egyáltalában nem csak a laktózemésztést teszi lehetővé, hanem speciális sejttípussal, immunválasszal is összefügg. Bizonyos vírus- és gyulladásellenes folyamatokkal, illetve autoimmun betegségek kialakulásával is összefüggésbe hozták már e géneket.

Úgy tűnik, az pusztán a véletlennek köszönhető, hogy ugyanezen régióban lévő gének váltják ki a laktózemésztés felnőttkori képességét is. A vizsgált kelet-ázsiai népcsoportokba tartozók közt volt olyan, amely több mint 25 százalékban rendelkezett e génváltozattal, ez pedig igen nagy arány. A kutatók úgy vélik, hogy szinte bizonyosan az immunrendszer működésében betöltött pozitív hatásai miatt maradhatott fenn mindmáig ez a neandervölgyi génváltozat.

A kutatók megjegyezték, hogy érdemes volna alaposabban megvizsgálni az európai és az afrikai laktózemésztéshez kötött változatokat is, amelyek némelyikéről már tudjuk, hogy az éhínség és egyes betegségek ellen is védelmet nyújtottak. Mivel nagyon sok esetben bebizonyosodott már, hogy egy-egy genetikai régiónak számos eltérő folyamatban van szerepe, érdemes volna megvizsgálni, hogy vajon mi más segíthette még a tejcukor emésztését szabályozó gének elterjedését elődeinkben.