Ez a kis darázs halálos csapdát hordott a fenekén

A természet számos rendkívül bizarr létformát produkált már, és ebben a rég kihalt fajok se kivételek. Kréta időszaki eredetű, mianmari borostyánban került elő egy, a tudomány számára új parazitoid darázsfaj számos egyede, amelynek a vizsgálatok után a Sirenobethylus charybdis nevet adták.

Az állatka nemcsak új fajt, de új családot is képvisel, és a ma élő fémdarázsalkatúak (Chrysidoidea) ősi, kihalt rokona lehetett. E darazsak a kréta időszakban még a mainál többféle stratégiát alkalmaztak szaporodásukban. A különös állatról a BMC Biology folyóiratban számoltak be.

Az alig fél centis állatka potroha könyvszerűen szétnyitható, és horrorfilmekbe illő, tüskés peremű csapdát rejt. Ezzel tarthatta fogva az utódai számára kiszemelt „béranyát”.

A parazitizmus sajnos az emberi példák miatt méltatlanul elítélt biológiai jelenség, holott az egyik legizgalmasabb és legsokszínűbb viselkedési módozat bolygónkon. Elképesztő trükkök és beavatkozások sokaságát ismerheti meg, aki érdeklődik e téma iránt. A parazitoid darazsak egy csoportja úgy választ „béranyát” utódai felneveléséhez, hogy az áldozat végig életben marad és táplálkozik, ám a tápláléka egy része a darázscsemetét táplálja.

Ebben hajszálpontosan úgy viselkedik, ahogy a kismama is teszi a saját gyereke kihordása során. A különbség csak az, hogy a darázs utódának születése végül a béranya életébe kerül.

E tulajdonságuk teszi e darazsakat például egyes mezőgazdasági kártevők halálos ellenségeiként a mi barátainkká.

A rovarvilágban a zsákmány elejtéséhez használt módszerek, technológiák rengeteg különféle biológiai szerkentyűvel járnak, gondoljunk például az imádkozósáskák fogólábaira, vagy egyes szitakötők karjain kialakított fogókosárra, a pattanóhangyák finom érintésre összecsapódó rágóira, és még számtalan fura szerkezetre.

Ezek evolúciójáról számos esetben szolgálnak példával a borostyánokba zárt ízeltlábú ősmaradványok. A kínai-belga kutatócsoport által most felfedezett és a tudomány számára leírt darázsfaj azonban így is a legszokatlanabb, legbizarrabb szerkezettel rendelkezett.

A darázs potrohának szelvényeiből létrejött, egymást átfedő, vízszintes elhelyezkedésű lapok alkotják a csapda hármas szerkezetét. A lapokat tüskék szegélyezik, ez pedig a Vénusz légycsapója nevű növény csapdájához nagyon hasonlóvá teszi őket. A 16 vizsgált ősmaradványon eltérő állásban maradt fenn a szerkezet, ebből pedig ki lehetett következtetni, hogy valamiféle fogó mechanizmusról van szó.

Sajnos csak nőstényekről van eddig tudomásunk, ezért azt nem lehetett biztosan eldönteni, hogy volt-e szerepük a párzásban e különös szerkezeteknek. Az azonban nagyon valószínű, hogy a lapocskákkal a kiszemelt áldozatot tarthatta fogva a darázs addig, míg lerakta arra a petéjét.

A lapok szélén található érzőszőrök szolgálhattak afféle kioldóként, ha ezeket megérintette valami, akkor csukódhattak össze a lapok. Valószínűleg e szőrök érintései alapján tudta azt is megállapítani a darázska, hogy milyen helyzetben van a „béranya” hozzá képest.

A három lapocska közt a középső igen finomnak tűnik, ennek az érintése óvatosan tarthatta meg az áldozatot, mintegy kipárnázott fogó. Mivel a darázsnak élő, egészséges béranya kell az utóda felneveléséhez, ezért alapvető érdeke volt, hogy óvatosan bánjon azzal. Pont ez az óvatosság utal arra, hogy nem táplálékszerzésre, hanem parazitoid viselkedéséhez kellett megragadnia az áldozatát.

A 16 példány közül 6 esetében a fullánk is fennmaradt, ezek elhelyezkedése is arra utal, hogy a peterakáshoz kellett a különös lapokkal megragadnia az áldozatát a kis darázskának. A kutatók úgy vélik, az áldozatok gyorsan mozgó rovarok lehettek, kisebb méretű repülő rovarok, talán légyfélék.