167 millió éves dinólábnyomokat találtak

A jura időszak középső szakaszában a dinoszauruszok számos ágának sokfélesége jelentősen megnőtt. A Skócia partjainál álló Hebridák szigetein több lelőhely is található, ahol ezek maradványai előkerültek, a legújabb felfedezésre egy ősmaradványokban extra gazdag területen került sor.

Skye szigetének nyugati szélén, a tengerpart úgy néz ki, mintha csak óriásgyerekek hagyták volna szanaszét az építőkockáikat. A szögletes sziklákkal teli partszakaszon valóban óriások jártak egykor, azonban biztosan nem játszottak építőkockákkal. A ragadozó megaloszauruszok (ezek a T. rex elődei közt voltak) és a hatalmas növényevő szauropodák lépdeltek a korabeli süppedős talajon.

A lábnyomokkal teli terület csak apálykor megközelíthető, csak akkor látszanak a nyomok, ha a víz visszahúzódott. Az 1980-as évek elején vették észre az első benyomódásokat a partszakasz szikláján, azonban ekkor még nem volt világos azok természete, halak vájta búvóhelynek gondolta őket a felfedezőjük. 2019-ben aztán kiderült az igazság: számos háromujjú lábnyom bukkant fel a kutatók előtt, majd a nyomok zömét 2021-2024 közt sikerült megtalálni az Edinburgh-i Egyetem kutatóinak.

A felmérések során minden egyes nyomot alaposan megvizsgáltak, körbefotóztak, megmértek, minőségük szerint osztályoztak és feltérképeztek a skót kutatók. Könnyen lehet, hogy a későbbiekben majd még további nyomokat is találni fognak. A PLOS One folyóiratban közzé tett kutatást a világhírű őslénykutató, Stephen Brusatte vezette.

A jura időszak közepe fontos korszak volt a dinók evolúciója szempontjából, azonban nincs elegendő ősmaradványunk ahhoz, hogy mindent megértsünk e korból. Emiatt is fontos Skye szigete, ahonnan a középső jura számos ősmaradványa került már elő.

Skócia ma viszonylag hűvös, gyakran szeles-csapadékos éghajlatú terület. A jura időszak közepén azonban gyökeresen más volt: meleg, szubtrópusias, a mai dél-spanyol vagy dél-kaliforniai területekhez hasonló hőmérsékletek uralkodtak az épp kialakulóban lévő Atlanti-óceán új szigetén. A térségben egy folyó deltatorkolatának vidéke volt, kiváló vizes élőhelyekkel.

Az viszont csak a puszta szerencse, hogy a lábnyomokkal találkozhatunk. A sok évmillió során rájuk rakódott kőzetrétegek pont mostanra koptak le róluk. Sajnos ez azt is jelzi, hogy nem örökkévalók e nyomok, a további erózió majd azt a kőzetréteget is lekoptatja, amelyben ma megtalálni őket.

Ivócimborák

A nyomok egy részét a 15-20 méteres testhosszú szauropodák hagyták, ezek a nyomok kerekded, lapos benyomódások – az első felfedezéskor ezeket nézte hal-búvóhelyeknek az akkori felfedezőjük. Sok nyomot hagytak a terepjáró méretű megaloszauruszok is, ezek a nyomok pedig amiatt különösen érdekesek, mert eléggé keveset ismerünk belőlük a jura középső időszakából. A nyomok iránya és eloszlása alapján olyan szituációt kell elképzelnünk, mint ma egy itatóhely körül a szavannán: az állatok az egykori lagúna partjára sétáltak, ittak, majd továbbálltak.

Mind a szauropodák, mind a ragadozók több időt töltöttek a lagúnában, mint a környező, magasabb fekvésű, de szárazabb területeken. A magasabb fekvésű területeket más dinófajok kedvelték, így például a sztegoszauruszok, vagy a kacsacsőrű dinók.

A ragadozók tipikus háromujjú lábnyomai 40-55 centi köztiek voltak, és több nyomsort is hagytak. Ezek egymáshoz viszonyított elhelyezkedéséből világos, hogy nem egyszerre jártak ott a korabeli partszakaszon a dinók. A lábnyomok azt is elárulták, hogy az állatok kényelmes tempóban jártak (sétáltak) a lagúna partján, a ragadozók nem zargatták a szauropodákat. Összesen 63 theropoda lábnyomot és 56 szauropoda nyomot azonosítottak a szakemberek, kisebb termetű állatok nyomaira nem sikerült rábukkanni.

Ez azt is jelzi, hogy e két nagy dinó uralta a jura időszaki lagúnapart vidékét. A ragadozók két lábon jártak, a szauropodák négy lábon, így a nyomok száma alapján jóval több volt a theropoda. A nyomok körül a kőzet felülete enyhén hullámos, ez pedig arra utal, hogy sekély, pár centis vízborítású terület lehetett, ahol a nyomok képződtek. Ezt erősíti az is, hogy nem voltak a kiszáradásra utaló repedések a nyomok környezetében.

A szauropoda nyomok meglepően sekélyek, ahhoz képest, hogy milyen nagy tömegű állat hagyta. A kutatók az okra is rájöttek: a korabeli iszapréteg vékony volt, és alatta szilárd kőzetréteg helyezkedett el, így nem tudtak mélyre nyomódni a lábak. A lábnyomok távolságai alapján azt is kiszámították, hogy a szauropoda igen lassan sétált: nagyjából az ember gyalogos tempójának felével lépkedett a korabeli lagúnaparton.

Skye szigetén több, a mostanihoz némiképp hasonló lábnyomkövületeket tartalmazó lelőhely is ismert, ahol eltérő fajok fordulhattak meg. A kutatók szerint az ezek közti különbség a korabeli környezet eltéréseiben keresendő, például a víz sótartalmában. Ezen környezeti különbségekhez köthető, hogy itt a ragadozókból volt több, míg más lábnyomkövületes helyszíneken a szauropoda nyomok a gyakoribbak.