113 millió éve élt ez a félelmetes hangya

Az ember nem ritkán hajlamos a túlzásokra, ezért egy-egy fura állatnév kapcsán is eszünkbe juthat, hogy bizonyára túlzó a szenzációhajhász hangzású elnevezés. Elsőre a „pokolhangya” is erre a gondolatra csábít, azonban e kihalt rovarcsoport (Haidomyrmecinae) valóban pokoli képességekkel rendelkezett, megérdemelte a nevét. A hangyák speciális rágói egészen ördögi mechanizmusként összezáródva és úgy ejtették csapdába a zsákmányt, hogy annak semmi esélye se volt menekülni.

A Current Biology folyóirat számolt be arról a felfedezésről, amelyre egy brazil lelőhelyről előkerült, mészkőbe zárt hangyakövületről derült ki, hogy ez az eddigi legősibb hangya. A kutatást a Eurekalert  ismertette.

Anderson Lepeco, a São Paolói Egyetem zoológiai múzeumának gyűjteményében a Crato-formáció leletei után kutatva bukkant rá az ősmaradványra, amelynek jelentőségét azonnal felismerte. A Crato-formáció a kora kréta időszaki leletegyüttese fantasztikus minőségű ősmaradványokat jelent, ahol az állatvilág széles köre fennmaradt, finom szemcsés mészkőbe zártan. A terület 113 millió évvel ezelőtt félszáraz régióban volt, az ekkor felnyílt Atlanti-óceán közelében egy egykori vizes élőhely, tavi környezet maradványa.

A repülő őshüllőktől a halakon és a rovarok sokaságán át a növényekig ősmaradványok széles köre került innen elő. A maradványok kivételes állapota annak köszönhető, hogy az elpusztult lények körül egy-egy foszfáttartalmú gumó képződött, és ez őrizte meg az egykori élőlényt.

Szitakötők és ezek lárvái, halak az utolsó vacsorájukkal gyomrukban, különféle békák, ősi kígyó, amelynek még voltak lábai, madárszerű tollas őshüllők és lábnyomaikban megőrződött szauropodák lakták az egykori tópartot. Hétféle pteroszaurusz körözött a part felett a levegőben, köztük a különös, óriási csont- és szarukoronát viselő ikonikus Tupandactylus.

A kivételes lelőhely teli van bányákkal, és így szinte a szerencsének köszönhető, hogy mennyi ősmaradvány került megfelelő kezekbe, így múzeumi gyűjteményekbe. A most bemutatott őshangya adomány volt, amelyet a múzeum a jeles rovarkutató Maria Aparecida Vulcano családjától kapott. A kutatónő a Crato-formáció rovarfaunáját vizsgálta karrierje során, az ő tiszteletére és a lelőhelyre utlava az őshangya a Vulcanidris cratensis nevet kapta.

A brazil kutatók mikro-CT segítségével pillantottak be a mészkődarab belsejébe, és tárták fel a hangyakövület részleteit anélkül, hogy a kőzetet szét kellett volna szedni. A vizsgálatból a hangya 3D alakja tárult fel, s így könnyű volt eldönteni a jellegzetes szájszerve alapján, hogy a „pokolhangya” alcsalád képviselője volt. Ez a valaha talált legősibb hangyakövületünk.

A „pokolhangyák” csoportja a kréta elejétől a nyitvatermőkből álló növénytársulásokban élt (a brazil lelőhelyen például Araucaria-félék maradványait találták meg többek között e csoportból). A kréta időszak végén a virágos növények átvették az uralmat a szárazföldi növénytársulásokban, és talán ezzel összefüggésben jött el e hangyák hanyatlása, végzete is.

Az ősmaradvány arról tanúskodik, hogy a hangyák már az eddig véltnél jóval hamarabb elterjedtek és kialakultak különböző csoportjaik. A Vulcanidris 13 millió évvel korábbi, mint az északi féltekén talált őshangyák, és valószínű, hogy a „pokolhangyák” dél-amerikai eredetéről is tanúskodik. Ez lehetett a hangyák első ősi csoportja, amely elterjedt az egész bolygón.

E hangyacsoport afféle átmenetet, hidat képez a darazsak és a belőlük kivált hangyák közt. A brazil ősmaradvány egy 13,5 milliméteres szárnyas nőstényé – ez az egyetlen eddigi szárnyas „pokolhangya”, ami a világon előkerült.

Nem egészen világos, miféle evolúciós nyomás hatására alakulhatott ki e hangyák speciális szájszerve, majd mi miatt kellett utód nélkül kipusztulniuk. A kutatók szerint kifinomult, a ma élő hangyákétól eltérő vadászati módszereik igényelték a csapdába ejtő állkapcsokat. A brazil példányhoz hasonló „pokolhangyák” korábban a 99 millió éves mianmari borostyánból kerültek elő.