A mezőgazdaság gyorsabban darálta be a talajt, mint a gleccserek

Az egykori jégtakarók alatti területet könnyű felismerni arról, hogy a jég simára és gömbölyűre csiszolta a sziklákat, de gyakran magukat a dombokat is, a jellegzetes nyomok a hatalmas mértékű erózió tanúi. Azonban van, ami még a kilométer vastag jégrétegnél is hatékonyabban koptatta le a felszínt: a mezőgazdálkodó ember.

A modern talajművelés a jégtakarónál egy nagyságrenddel, pontosabban 12-szer erőteljesebb hatású volt. Ez a folyamat nem állt meg, sőt, ma a nagy munkagépeknek köszönhetően még fokozottabb, a tét pedig a jövő élelmiszere – számolt be a Science.

Az utolsó jégkorszak vége felé olyan ereje volt az Észak-Amerika jelentős részét befedő jégtakarónak, hogy ennek hatására jöttek létre az ikonikus Nagy-tavak, a jég vájta ki a medrüket.

Azonban úgy tűnik, még ez a gigantikus erő se fogható az emberéhez!.

A mezőgazdaság talajeróziós hatása az egyik legmostohábban kezelt emberi hatás, alig vesszük figyelembe, holott igen nagy jelentősége van.

A Minnesota Állami Egyetem kutatói a Mississippi folyó felső szakaszának régiójában vizsgálódtak. E térségben a nem fenntartható mezőgazdasági módszerek miatt, az 1930-as években, a Dust Bowl (a porviharok kora) idején hatalmas mértékű talajerózió játszódott le. Volt olyan régió, ahol a folyó rendszeresen lemosta a talajt, Beaver mezőgazdasági településén csak 1938-ban 28 esetben volt árvíz , ami mind vitte a környező területek talaját. 1940-re mintegy 4,5 méternyi (!) hordalék borította be a települést, amelyet emiatt kénytelenek voltak elhagyni lakói.

Már az első elemzések is a rossz mezőgazdasági módszereket és földhasználatot tették felelőssé ezért a talajpusztulásért. Azonban azóta a kutatások során arra jutottak, nem lehet tudni, mennyi volt a természetes tényező, mert nem volt ismer a terület eróziója az embert tevékenység előtti időszakból. A kutatók most a folyópartok teraszait – az egykori árterek magasságát – mérték fel a folyó különböző korszakaiból. Olyan helyet választottak, ami az egykori jégtakaró pereménél volt, így az is kiolvasható volt ezen adatokból, hogy maga a jégmező milyen mértékben csiszolta le a talajt.

Az erózió során a szabaddá váló és aztán betemetődő szemcsék elemeiben átalakulások zajlanak. Ez mérhető mértékű átalakulás, és segítségével kiszámítható, milyen sebességgel játszódott le az egykori erózió, és az is, mikor temetődött be a szemcse. A mérésekből kiderült, hogy az utolsó nagy eljegesedés során, kb. 22 ezer évvel ezelőtt volt a legnagyobb mértékű a természetes erózió, évente 0,071 milliméter kopott le a tájból. A jégkor végén ez lecsökkent és évezredeken át évi 0,05 milliméteres maradt, egészen az 1800-as évek végéig.

Ekkor az telepesek a természetes erdőtakarót kiirtották, felszántották a prérit, majd monokultúrás mezőgazdálkodásba fogtak. Ennek hatására több mint tízszeresére nőtt az erózió: évi 0,6 milliméter kopik le a tájból.

Alig 200 év leforgása alatt tízszer gyorsabban alakítottuk át a tájat, mint a jégkorszak tette

– magyarázta Andrew Wickert, a kutatás résztvevője. „Az ember a jégkor vége óta itt él, de nincs nyoma jelentős talajeróziónak addig, míg a szántáson alapuló mezőgazdaság ide nem ért.”

A kutatók felhívták rá a figyelmet, hogy bár a Dust Bowl korszaka óta számos területen javult a mezőgazdaság módszere a talajeróziót illetően, de még most is jóval több talaj tűnik el, mint a jégkorszakban. Az USA mezőgazdasági minisztériuma évi 1 milliméter (!!!) talajeróziót még elfogadhatónak tart – ez pedig 14-szer több, mint a jégkorszak legnagyobb eróziója e térségben.

Bár itt csak számokról van szó, nem szabad elfelejteni, hogy a talaj teli van tápanyagokkal, amelyek a növények életben tartásához szükségesek. Az erózió ezeket is elhordja, ráadásul a természetes vízfolyásokat is megterheli a sok hordalék. Megfelelő talaj nélkül nincs élelmiszer-termelés, és élelmiszer-biztonság.