A hangyászsünök egykor vízi állatok voltak

Bolygónk ma kétségkívül legfurább emlősei a tojásrakók, mint a négyféle hangyászsün, illetve a kacsacsőrű emlős. E különös lények mintegy 160-120 millió éve különültek el az emlősök fő ágától, és ekkor a mainál sokkal nagyobb fajgazdagság, elterjedés jellemezte őket.

Bár sokan úgy vélik, ez az ág a mai emlősök afféle elődje, azonban ez távolról sincs így, egészen egyszerűen oldalági rokon, ahogy az erszényesek is. A tojásrakó nem primitívebb nálunk, egyszerűen csak más.

Voltak olyan körülmények, amelyek régebben nekik kedveztek, ám mára jelentősen átalakult a bolygónk, például az egykori Gondwana feldarabolódott, és így nagyon messze távolodtak egymástól az emlősök egyes fejlődési ágai, földrajzilag. Míg korábban Ausztrália, Dél-Amerika között az Antarktisz régiója fizikai összeköttetést biztosított, ám kb. 50 millió éve teljesen megszakadt ez a kapcsolat.

Az evolúció során rengeteg olyan emlős volt, amely a szárazföldön alakult ki, majd a vízben találta meg végleges otthonát (gondoljunk csak a legismertebbekre, a cetekre) a fordított irány viszont gyakorlatilag ismeretlen. Ennek az az oka, hogy a vízi életmód egészen speciális alkalmazkodási módokkal jár, ennek során számos, a szárazföldi léthez szükséges tulajdonság elvész. Ezek a veszteségek, átalakulások afféle evolúciós zsákutcaként megakadályozzák azt, hogy például egy tengeritehén vagy egy delfin ismét szárazföldi állattá váljon.

Az ősi tojásrakó, amely még a felfedezésekor a Kryoryctes cadburyi nevet kapta, mintegy 108 millió éve élt, nem teljesen volt vízi életmódú, hanem a mai kacsacsőrűhöz hasonlóan csak félig vízi. Az állatot képviselő felkarcsont külsőre egészen olyan, mint a mai hangyászsünöké. Azonban most a belső szerkezetét is megvizsgálták ebben pedig eltér attól, amelyet a szárazföldi állatok csontjában láthatunk. E szerkezet elárulta az állat egykori élőhelyét.

A hangyászsün vékony csontfallal és nagy csontüreggel rendelkezik, a kacsacsőrű emlős viszont vastag csontfallal és kisebb csontüreggel. Az ősmaradványba CT segítségével bepillantó kutatók ez utóbbihoz hasonló felépítést láttak. Az efféle csont ballasztként szolgálva segíti az állat víz alatti úszását.

A hangyászsünök mai képviselőiben vannak még olyan tulajdonságok, amelyek vízi, félig vízi életmódhoz kötődhetnek. A hangyászsün embriók csőre még olyan, mint a kacsacsőrűé, és ahhoz hasonlóan teli van elektromos érzékelőkkel is – a felnőtt hangyászsünben azonban csak kevés van ezekből. Ezek az érzékelők a vízi zsákmány keltette kis elektromosságot észlelik egyébként.

Szintén az egykori vízi léthez alkalmazkodás maradványa lehet a hangyászsün hátsó lába: mintha csak rosszul szerelték volna rá a lábfejet, az ujjak és a karmok hátrafelé görbülnek. Ez pont olyan, mint a kacsacsőrű úszáshoz kiváló hátsó lába! Korábban erről azt gondolták, hogy az ásás miatt vált ilyenné.

A hangyászsün erős búvárreflexszel rendelkezik, vagyis ezek az állatok vízbe merítve automatikusan visszatartják lélegzetüket és például a vérükben is olyan változások állnak be, amelyek szintén a félig vízi életmódra jellemzők.

A kutatók szeretnének további elemzéseket is végezni még a 108 millió éves csontmaradványon, és ehhez olyan módszereket kell választani, amellyel sérülésmentesen lehet adatokhoz jutni. Ilyen például a szinkrotron, amellyel már számtalan őslénytani  felfedezést sikerült eddig is tenni.