A hatalmas méret lett az óriáslajhárok végzete

Az egykori Megatherium nembe tartozó hatalmas lajhárok állva akkorák voltak, mint az ázsiai elefántok, nyelvük a mai zsiráfokhoz hasonlóan nyúlékony volt, ezzel tépkedték a fák tetejét élelemért. „Úgy néztek ki, mint a grizzly medvék, csak ötször akkorára nőttek” – mondta Rachel Narducci a Florida Természettudományi Múzeum paleontológusa, aki kollégáival egy új tanulmányban vizsgálta ezeket az állatokat – írja a ScienceAlert.

A Megatherium americanum egyike azon több száz lajhárfajnak, amelyek egykor Amerika területét lakták. A DNS-ükből kiderül, hogy miért csak hat lajhárfaj maradt fenn napjainkra.

Múzeumi gyűjteményekből származó 403 fosszília a genetikai elemzésével, illetve a hozzávetőleges súly és környezeti információk figyelembevételével a kutatók képesek voltak egy részletes lajhár-családfát felállítani. A 35 millió évre visszanyúló evolúciós történelem felfedte, hogy ezek az egykor sokszínű állatok mérete összhangban állt az általuk tapasztalt környezeti hatásokkal.

A szeretetreméltóan lassú emlősök, amelyeket ma ismerünk és szeretünk, sok új tulajdonságot fejlesztettek ki a fákon élés során: erősebb lett a felsőtestük, emésztőrendszerük a fejjel lefelé lógáshoz szokott és veszélyessé vált számukra a talajon való tartózkodás.

„A ma élő lajhárok nagyon lassúk, mivel nagyon lassú a metabolizmusuk” – nyilatkozta Alberto Boscaini, a Buenos Aires-i Egyetem paleontológusa.

Ez a stratégiájuk a túlélésre

– tette hozzá.

Az ember okozta vesztüket

Sok ősi faj túl nehéz volt a fákon való élethez, ezért a földön maradtak, ezek közé tartozott a Megatherium és a Lestodon. Nem úgy, mint a lajhárok manapság, őseik sokkal mozgékonyabbak voltak és gyorsabb volt az anyagcseréjük is.

Narducci szerint néhány földön élő fajuknak kavicshoz hasonló csontképződmény volt a bőrében. Ezek a dudorok a földi léthez szükséges védekezést szolgálták, hasonlóan, mint egyik közeli rokonuknál, a tatu.

Érdekes módon még vízi lajhár is létezett, ez volt a Thalassocnus, amely az óceánból táplálkozva, az Andok és a Csende-óceán közötti egy száraz sávon élt. „Alkalmazkodtak, hasonlóan a manátuszokhoz” – mondja Narducci. „Erős bordázatuk segítette őket a lebegésben, a hosszabb ormányuk pedig a tengeri fű fogyasztásában.”

A gigantizmus a lajhárok körében többször is kialakult, és valószínűleg a túlélésüket segítette a pleisztocén jégkorszak során, amikor is a legnagyobbak voltak. Azonban nagyjából 15 000 évvel ezelőtt ezekből a sokszínű fajokból több hirtelen eltűnt.

„Ez nem egyezik a paleo-hőmérsékletben bekövetkezett változásokkal, megerősítve azt a felvetést, hogy az emberi hatások nagyobb szerepet játszottak a földi lajhárok kihalásában, mint a klímaváltozás” – foglalta össze a kutató.

Nagy méretük, amely megvédte őket a hidegtől és a ragadozóktól, vonzóvá tette fajunk számára.

Számuk jelentősen elkezdett csökkeni, miután az ember megjelent Észak-Amerikába.

Ezzel szemben, a lomha, fára mászó társaik, akiket ma ismerünk, több szerencsével jártak, legalábbis mostanáig. A hat fajból, amely még ma is megtalálható a Földön, kettő felkerült a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listájára.