Ez volt a történelem legnagyobb migrációja

Szingapúri kutatók teljes genom szekvenálással vizsgálták meg 1537 ember adatait, akik Eurázsia északkeleti részétől Dél-Amerika legdélibb részéig terjedő 139 populációba (népcsoportba) tartoztak. A cél az volt, hogy az amerikai őslakosság populációs történetét feltárják. Az adatokból kiderült, hogyan alkalmazkodtak az eltérő környezethez az embercsoportok, és ennek milyen hatása volt a népességre és a genetikai összetételükre. Az eredményeket a Science publikálta. 

Az ember eléggé mozgékony faj, már elődeink számos alkalommal elhagyták Afrikát, s hosszabb-rövidebb ideig lakták például Kelet-Ázsiát. Ennél messzebbre azonban a mintegy 70 ezer évvel ezelőtti nagy kivándorlásig nem jutottunk. Az emberiség legutolsó migrációja azonban a leghosszabbnak is bizonyult: ma már jól ismert, hogy Amerikát Északkelet-Ázsiából indult emberek népesítették be. Az új kutatás ennek, a több mint 20 ezer kilométeres útnak a genetikai részleteit tisztázta.

Ha az ember új lakhelyre, új környezetbe kerül, ott az immunrendszere elé is új kihívások állnak. Minél nagyobb a genetikai sokféleség, annál könnyebben tud ezekre a túlélést biztosító választ adni egy csoport. A genetikai adatok alapján a kutatók rekonstruálták azt a hosszú utat, ami Tűzföldig vezetett, és azt, hogy ennek során miként váltak le az egyes népességek. Az emberek először kb. 45 ezer éve érték el Szibéria nyugati részét, majd 31,6 ezer éve már továbbálltak Beringia felé.

A Szibéria keleti csücskében élő népek közül ma a kamcsatkai korjak és a csukcsföldi inuit csoportok állnak a legközelebb az észak-amerikai őslakosokhoz. A korábbi genetikai kutatásokat megerősítette a most feltárt adat is, mely szerint az észak-ázsiaiak és az amerikai őslakosok 28,6 – 19,3 ezer éve különültek el, a legutolsó nagy eljegesedéskor.

Egy ekkora, térben és időben is hatalmas vándorútnak az emberi evolúcióra is hatása volt: lecsökkent a genetikai sokfélesége a vándorló csoportoknak. Ez azzal is járt, hogy az immunitásban szerepet játszó gének sokfélesége is csökkent, és ez azt is megmagyarázhatja, miért voltak egyes őslakos csoportok fogékonyabbak az európai hódítókkal érkező betegségekre.

Ezen felül az emberi szervezet elképesztő alkalmazkodóképességére is rávilágítanak az adatok. Külön vizsgálták az immunitásban és a hideghez alkalmazkodásban szerepet játszó gének sokféleségét is, valamint az Andok magashegyi környezetében fennálló alacsony oxigénszinthez alkalmazkodásét is.

Az északi és déli amerikai őslakos csoportok 17500 – 14600 éve váltak ketté, az első emberek 14 ezer éve érkeztek el Dél-Amerika északnyugati csücskébe. A következő 4 ezer éven belül a dél-amerikai csoport aztán négy jól elkülönülő csoportra bomlott aszerint, hogy milyen élőhelyet választottak maguknak. Így alakultak ki az amazóniai, az andoki, a félszáraz pampákon élő és a patagóniai népek.

Mindegyik csoport genetikai sokfélesége folyamatosan csökkent eztán. Az andoki népek voltak talán a legjobb helyzetben, a kukoricatermesztés kezdeteivel (5200-3600 éve) meg tudták tartani a sokszínűségüket, ami majd csak ezt követően hanyatlott. A legrosszabbul a patagóniaiak jártak, náluk az utóbbi évezredek 80 százalékos csökkenéssel járt, de az amazóniai génsokféleség is 66 százalékos hanyatlást mutatott.

A kutatás során kiderült, milyen elképesztő genetikai sokféleség jellemzi Ázsia lakóit. Hosszú időn át szinte kizárólag csak az európai eredetű emberek génelemzéséből indultak ki és térképezték fel a genetikai sokféleséget. Azonban a Föld lakosságának mintegy fele ázsiai, épp ideje, hogy kiderülhessen, náluk mi is a helyzet.