Van az állatoknak kedvenc íze?

Valószínűleg mindenki látott már olyan jelenetet, amikor házi kedvenceink már-már átszellemülten fogyasztják az általuk imádott ételt. Feltehetőleg olyat is, amikor különféle, számukra ismeretlen étellel találkozva, érdektelen arckifejezéssel tudatják nemtetszésüket vagy éppen örömtelivel az ellenkezőjét.

Ennek ellenére mégis hajlamosak vagyunk úgy gondolni az állatokra, hogy nincs sem ízlésük, sem ízlelésük, emiatt pedig talán nem is engedhetik meg maguknak, hogy válogassanak a táplálékok között. És mégis, a tény az, hogy nem is különböznek tőlünk e kérdés legtöbb aspektusában.

Rosszul gondoljuk, hogy csak nekünk, embereknek van  kifinomult ízérzékelésünk: ez részben igaz, hiszen az állatok között sok faj jobban ízlel, mint mi. Miért jobb mégis az ízlelésük sok esetben?

A válasz kézenfekvő: az ízérzékelés egy kulcsfontosságú adaptáció, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvizsgálják a környezetüket és elkerüljék azokat az élelmiszerforrásokat, amelyek potenciálisan mérgezők lehetnek, vagy veszélyes kórokozókat hordozhatnak.

Az ok, amiért az állatok részben másként ízlelik a táplálékot, többnyire az, hogy ízérzékelésükre kell hagyatkozniuk a veszélyes ételek elkerülése érdekében. Amikor pedig az állatok előnyben részesítenek különféle élelmet, azokkal pótolják hiányzó tápanyagaikat.

Így van ez a vadonban eltévedt emberek esetében is, hiszen a túlélésért folyó küzdelemben öntudatlanul is felerősödik a megfelelő tápanyaghoz jutásra fókuszálás. Amíg az embereknek a hétköznapokban nem kell  mindenben a megfelelő tápanyagot keresni, addig a vadon élő állatok kénytelenek hozzáigazítani étrendjüket a számukra elérhető táplálékokhoz. A húsevők például többet esznek zsákmányállataik gyomortartalmából, ha hiányoznak bizonyos vitaminjaik, az izomhús pedig kimondottan előnyösebb, ha a ragadozónak éppen több fehérjére van szüksége.

Ha az állatok telítettek egy bizonyos tápanyaggal, az elv fordítva is működik: kerülik az édes élelmeket, amikor éppen nincs szükségük új energiaforrásra és mellőzik a sós táplálékot, ha elektrolitjaik kiegyensúlyozottak.

Amikor a látás nem segít

Egyes állatok, például a harcsák, nem látják táplálékukat a zavaros vízben, így őket az ízérzékelés, a szaglás vagy éppen a hallás segíti. Sok harcsafaj létezik, de az ízlelés kérdésében egyformák. Fajaik olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkeznek, melyek roppant erős szaglást biztosítanak számukra.

A hazánkban is megtalálható európai harcsák, a Silurus glanis száján és bajuszszálain érzékelő receptorok vannak és a vízben terjedő elektromos jelek detektálásával is jól boldogulnak, nem is beszélve a hallásukról, mely a közegükön kívüli térre is kiterjed. Amikor hullámmozgással haladnak a víz alattprédát keresve, molekulákat követnek, többek között zsákmányuk stresszreakcióját is „olvassák”, így ezek a hátrahagyott fehérjemolekulák vezetik őket sikeresen célra. A harcsának akár 100 ezer ízekért felelős receptora is lehet, ezzel meg szerezve az első helyet a legtöbb állatfaj között.

Más fajok, mint a lepkék és a giliszták kemoreceptorokat használnak a biztonságos táplálékforrás azonosításához. A növényevők kerülik a keserű ízű növényeket, bogyókat és gyökereket, mert azok nagy valószínűséggel mérgezők. Természetesen az ízlelés mellett a szaglás is lényeges, hiszen az élelem illata és íze együttesen jelzi megerősítésképpen, hogy  az élelem biztonságos-e.

Habár a húsevők többnyire vadásznak, így a húst frissen fogyasztják, jellemző, hogy az el nem fogyasztott maradékot már nem eszik meg, ha annak nem kielégítő az íze, vagy ha kellemetlen a szaga. Az édes ízű ételekre pedig általánosságban igaz, hogy létfontosságú energiaforrások.

Furcsa ízérzékelés

Ha tágabb értelemben vizsgálódunk, akkor kijelenthetjük, hogy az emberekhez érzelmileg legközelebb a gerinces állatok állnak, melyek általános jellemzője a nyelv, mint szerv megléte. Ezen találhatók az ízlelőbimbók, melyek érzékelik a különféle ízeket.

Viszont az emberektől távolabb álló, gerinctelen, úgynevezett „nemszeretem” állatoknál is előfordul ízérzékelés. Akadnak például rovarok, amelyek pödör nyelvükkel érzékelik az ízeket, míg egyes fajaik a lábukon keresztül teszik ugyanezt.

Ha szokatlan étkezési módokat kellene rangsorolnunk, a lepkék határozottan versenyben lennének. Lábukon kemoreceptorok vannak, amelyek segítségével azonosíthatják a biztonságos táplálékforrásokat és ha megfelelőnek bizonyulnak, felszívhatja azokat. A nőstények ugyanezt a módszert használják, peterakáshoz. A lábukon lévő receptorokat használják annak megállapítására, hogy az adott növény tartalmaz-e a kikelt hernyók túléléséhez szükséges tápanyagokat.

A giliszta teljes testét kemoreceptorok borítják, amelyek lehetővé teszik számára, hogy észlelje a különféle anyagokat a talajban, miközben átfurakszik rajta. Azok a növényi anyagok bizonyulnak a legjobb táplálékforrásnak, amelyek frissen kezdtek el lebomlani mert ezek, más mennyiségű anyagot és azoknak is más kombinációját bocsátják ki, mint a túl friss vagy a régóta bomlók.

Ízek és jelentésük

Az egyes ízekhez eltérő jelentéstartalmak párosulhatnak:

• az édes energiaforrást jelez és a jutalom érzését kelti;
• a savanyú többnyire vitaminforrást jelent;
• a sós befolyásolja az elektrolit egyensúlyt;
• míg a keserű a mérgező vagy káros anyagokat jelöli.
• Az umami a húsok, sajtok, aminosavak, ugyanúgy a jutalom érzését keltik.

Nem minden állat kóstolhatja meg mind az öt kategóriát, a macskák például nem rendelkeznek az édes ízek észleléséhez szükséges ízlelőbimbókkal.

Ami az ízlelőbimbókat illeti, az emberek kénytelenek beérni az átlaggal, hiszen 8-10 ezer ízlelőbimbóval rendelkeznek csak, míg a tehenek és más hasonló növényevők esetében ez a szám eléri a 25 ezret. Erre azért van szükségük, mert étrendjük teljes egészében növényi anyagokból áll, ezért fel kell ismerniük azok esetlegesen mérgező mivoltát.

A tehenek kérődzők is, ez azt jelenti, hogy a részlegesen megemésztett táplálékot újra megrágják, ami jobb emésztést tesz lehetővé számukra, mivel a növényi anyagok cellulózzal rendelkeznek.

A madarak esetében ez másképp néz ki. Általánosságban véve nekik van a legkevesebb ízlelőbimbójuk, mivel étrendjük nagy része magvakból, bogyókból, apró rovarokból áll, egy tyúknak például mindössze csak 30 ízlelőbimbója van.

A hüllők egyediek az ízlelés tekintetében, különösen a kígyók, mivel a Jacobson-szervük járulékos szaglószervként segíti a nyelv öltögetésével a szájba juttatott illatanyagok érzékelését. Amikor a molekulák eljutnak a szervhez, lehetővé teszik az állat számára, hogy megállapítsa, vajon a potenciális táplálékforrása biztonságos-e.

A polipoknak nagyjából ugyanannyi ízlelőbimbójuk van, mint az embereknek, és köztudottan válogatósak, mivel emlékeznek a korábban elfogyasztott táplálékok ízére, ezért gyakran csak bizonyos ételeket preferálnak. Kimutatják a körülöttük lévő víz kémiai koncentrációjának kisebb változásait, ami a karjaikon lévő receptoroknak köszönhetően lehetséges.

Ez rendkívül érzékeny lényekké teszi őket, és többek között ezért is képesek gyorsan észlelni, ha életképes táplálékforrás van a közelükben. A méhek lehet, hogy aprók, de „hatalmasak” az ízlelés szempontjából. Nemcsak a szájszervükben található ízérzékelő receptor, hanem a csápjaik és a lábuk mentén is, azt, hogy mennyire édes egy virág, a csápjaik segítségével határozzák meg, minél édesebb, annál több nektárt termel majd a virág.

Íme néhány ismert kedvenc állati „étel”:

• A nyulak szeretnek sárgarépát ropogtatni, nem egészségi okokból.
• Köztudott, hogy a kutyák órákat töltenek csontok rágcsálásával, a medvék kifejezetten kedvelik a mézet, a lovak szívesen fogyasztanak szénát.
• Tapasztalható, hogy a kiscicák élvezettel lefetyelik a tejet, a pandák imádják a bambuszt.
• A fókák általában nagy élvezettel eszik az általuk zsákmányolt halakat.
• Az elefántok pedig szó szerint nyáladzanak, amikor egy cukornádmezőre érnek.