Ez lehet a legősibb lepkefosszília

Mindössze 11 fosszilis szárnypikkelyre sikerült rábukkanni egy argentin kutatócsoportnak, ráadásul rendkívül különös helyen. A modern lepkék genetikai vizsgálata alapján a molekuláris óra azt sugallja, hogy a lepkék már kb. 320 millió éve elválhattak a velük rokon tegzesektől, azonban eddig a legősibb lepkefosszília csupán 201 millió éves volt. Hatalmas tehát a hézag a számított és a megtalált múlt közt. Hol rejtőzhetnek a legkorábbi lepkék?

Bolygónk legnagyobb kihalási hulláma a perm időszak végén, 252 millió évvel ezelőtt lezajló volt, ekkor a Föld tengeri élőlényeinek 81 százaléka odalett, a szárazföldi gerincesekben 70 százalékos volt a pusztulás. A rovarvilág számára ez talán az eddigi legnagyobb kipusztulással járó eseményt jelentette, a szárazföldeken élő rovarfajok akár 80 százaléka is eltűnhetett.

A triászban aztán lassanként kezdett magához térni az élet. A mai rovarvilágban jól ismert, uralkodó és oly tömeges csoportok, mint a légyfélék, a hártyásszárnyúak vagy épp a lepkék ekkor váltak csak igazán sokfélévé és terjedtek el aztán mindenütt.

A kihalást túlélt nagy testű gerincesek közt a növényevő dicynodonták, sok mai növényevőhöz hasonlóan csoportokban éltek. Az argentin Chañares-formáció területén néhány éve  bukkantak rá arra a lelőhelyre, ahol rengeteg efféle állat koprolitját, vagyis megkövült ürülékét tárták fel. A maradványok 236 millió évesek, a triász időszak késői szakaszából valók.

Az efféle latrinák ma is előfordulnak a növényevők közt, így például a lámafélék vagy az afrikai elefántok is szoktak közös ürüléklerakó helyet használni. A régmúlt ilyen latrinái igazi kincsesbányát jelentenek a paleontológusoknak, az ürülékben felhalmozott mikrofosszíliák révén.

Az argentin kutatók egy efféle koprolitban fedezték fel az igen nagy valószínűséggel lepkékhez köthető szárnypikkelyeket. Az összesen 11 kis pikkelyke vagy egyetlen lepkéé volt, vagy ugyanazon fajhoz tartozó több egyedből maradt ránk. No de hogyan került egy növényevő ürülékébe a lepke? Igen valószínű, hogy a szerencsétlen sorsú ősi rovar egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen, és a növénnyel együtt, amelyen épp pihent, befalta őt egy éhes állat.

A lepkepikkelyek olyan jó állapotban maradtak fenn, hogy az egymáshoz való hasonlóságuk alapján a kutatók egyúttal új fajt is elneveztek: Ampatiri eloisa lett az újonnan felismert lepke neve. Az állat abban a korban élt, amikorra a kutatók a lepkék pödörnyelvének megjelenését teszik.

Szintén ekkortájt válhatott általánossá a lepkékre ma jellemző, a szárnyakat zsindelyszerűen fedő pikkelyzet is. (A rokon tegzesek szárnyán inkább szőrök vannak, és az elrendezésük is más.) A perm végi kihalást követően a növényvilág is megújult, és ez tette lehetővé az új táplálkozási stratégiák kialakulását is.

Amennyiben a felfedezett pikkelyek valóban egy lepkéhez tartoztak, ahogyan ezt valószínűsítik a szakemberek, úgy a felfedezés 36 millió évvel csökkenti a leletek és a molekuláris óra közti rést. A Pikkelyek szerkezete és alakja alapján az ősi lepke a Glossata, vagyis a nedvek felszívására alkalmas pödörnyelvvel rendelkező lepkék közé tartozott. (Ez a legtöbb mai lepke, szemben a ma már csak kevés képviselővel bíró ősmolyokkal – Micropterigoidea – amelyek rágókkal falatoznak főként pollent).

Bár ekkor még nem léteztek virágos növények, az ősmaradványokból tudjuk, hogy a nyitvatermők is termeltek olyan nektárszerű nedvet, amely segítségével a beporzókat magukhoz édesgethették. A lepkék nedvet szívogató pödörnyelve ennek a hatására alakulhatott ki. Ilyen nedveket termeltek például a cikászfélék. Ma is számos növény van, amely nemcsak a virágon belül termel nektárt, így ilyen akár a cseresznye, a bab, vagy a talán jobban ismert akácia.