Viszontagságos volt az emberszabású ősök élete

Az emberszabásúak elődei mintegy 25 millió éve kezdtek elkülönülni a többi főemlőstől, és 20 millió éve már biztosan önálló csoportot alkottak. Ma az emberszabású majmok egyrészt az olyan kis termetű állatokból állnak, mint a gibbonok, illetve a nagyokból, amelyeket általában a közbeszéd emberszabású majomként nevez, így például a csimpánzok, orangutánok, gorillák, no és persze az ember.

Az emberszabásúak, bár rengeteg tulajdonságon osztoznak a többi majommal, számos lényeges különbséggel is rendelkeznek. Például talán a legkönnyebben észrevehető különbség, hogy az emberszabásúaknak nincs farkuk, de legalább ilyen fontos a viszonylag nagy és összetett agy, vagy épp a sokféle irányba, jól mozgatható vállízületek.

Ezen felül a fogazat is eltér a két csoport közt. A majmok és az emberszabásúak különválásától még mintegy 20 millió évnek kellett azonban ahhoz eltelnie, hogy két lábon járó lényekké alakuljanak elődeink.

Ahhoz, hogy ez az evolúciós folyamat lejátszódjon, valamilyen külső környezeti nyomásnak kellett hatnia elődeinkre. Milyen hatások voltak ezek vajon? Egy nemrég közzé tett kutatási eredményben egy 20 millió évvel ezelőtti kenyai lelőhely őskörnyezeti adottságait mérték fel e helyszínen számos ősi főemlős csontjai kerültek elő az elmúlt évszázadban. Az új kutatás során 2013-23. között több ezer növényi és gerinces ősmaradványt ástak elő – köztük két már ismert kis termetű, és egy eddig nem ismert nagy termetű emberszabású fajt is. Ezekkel a lelőhely gerinces állatfajainak száma 25-re nőtt.

Persze különösen izgalmasak voltak a kőzetekben fennmaradt őstalaj jelei. Ezeket, valamint a növények leveleinek alakját elemezve vizsgálták a kutatók, hogy milyen is lehetett itt egykor a környezet. Felmérték az egykori erdőben a fák sűrűségét is, a fák kőzetbe ágyazva fennmaradt tönkjei alapján. Két közeli lelőhelyen némiképp eltértek a viszonyok, a helyszín korabeli csapadékát évi 650-1150 milliméternyi esők jellemezték.

Mindezek arra utaltak, hogy itt egy meleg, trópusi erdő állhatott, ahol majdnem olyanok lehettek a viszonyok, mint Afrika mai erdős szavannáiban. Az éghajlatot is az esős és a száraz évszak váltakozása jellemezte. Valószínűleg azonban jelentősebb lehetett a lombhullatók aránya itt a mainál, de az erdők zárt lombkoronájúak voltak. Az állatvilágot az emberszabásúakon túl pitonok és rágcsálók képviselték, ezek szintén a hasonló környezetre jellemző fajok.

Az ősi erdőséget gyakran zavarták áradások, tűzvészek, valamint kisebb-nagyobb vulkánkitörések, a közeli Tinderet nevű, már kialudt vulkáni komplexumból. E vulkáni kőzetmaradványok alapján tudták egyébként a lelőhely korát is megállapítani. Emellett e vulkáni anyagok hatására alakulhattak ki azok a körülmények, amelyek az egykori élővilág kövületté válását meghatározták.

A Tinderet karbonatitos lávát kibocsátó vulkán, amely speciális ásványaival segítette elő a fosszíliák kialakulását. Jelenkorunkban az Ol Doinyo Lengai az egyetlen működő karbonatitos lávát adó vulkán a világon.

A kutatók szerint a kisebb kitörések vulkáni hamuja a terület talaját gazdagítva javította a helyzetet, míg a nagyobb kitörések pusztító hatással voltak az erdőségre. Épp emiatt az itt élt erdők jórészt kisebb, fiatal fákból álltak.

A terület tehát igen dinamikus, sokat változó környezetet biztosított az itt élt állatok (és persze növények) evolúciójához. Ez pedig beleilleszthető abba az elméletbe, amely pont a változékony környezettel magyarázza elődeink fejlődését.