Világít az agyunk, de a kutatók sem tudják, miért

Úgy tűnik, a ragyogó elme kifejezést nem pusztán átvitt értelemben lehet használni – egy új, az iScience folyóiratban publikált kutatás arra jutott, hogy agyunk, ha csak igen gyengén is, de világít. A kibocsátott, úgynevezett biofotonok ismertek más szervek és szövetek esetéből, ám az agyból, ráadásul a koponyán kívülről most először sikerült észlelni, számolt be a Scientific American.

Mi is az a biofoton?

Ne olyan fénylésre gondoljunk, mint amit például a szentjánosbogarak, vagy más biolumineszcens élőlények kibocsátanak. A biofotonok a sejtek energiatermelő folyamatai során, afféle melléktermékként jönnek létre, szabad szemmel nem észlelhetők, és a jelenlétüket már baktériumoktól az emberig számtalan esetben detektálták.

Az élő szervezetek négyzetcentinként mintegy száz fotont bocsátanak ki minden másodpercben. Ez soknak tűnik, azonban érdemes tudni, hogy egyetlen aprócska készenléti LED mondjuk egy háztartási készüléken 3-4 billiárd (10¹⁵) fotont bocsát ki, és nappal ezt se könnyen vesszük észre.

Minden test hőt sugároz (feltéve, hogy nem egy abszolút nulla fokos testről van szó), vagyis infravörös fényt, de e fotonok más, a látható tartományhoz közeli hullámhosszakon jönnek létre. A sejtanyagcsere során keletkező molekulák, például az oxigén, magasabb energiájú állapotba kerülhetnek (gerjesztődnek), és amikor aztán visszatérnek az alapállapotba, fotonokat bocsátanak ki.

A biofotonok kibocsátása kémiailag más, de fizikai elveiben hasonló a sarki fényhez: egyes molekulák energiát nyelnek el (pl. oxidáció során), gerjesztett állapotba kerülnek, majd az energiatöbbletet fény formájában adják le.

A biofoton-emisszió régóta ismert fizikai jelenség, amely az oxidatív anyagcsere melléktermékeként létrejövő változásokból származik. Semmi köze nincs az úgynevezett „aurákhoz” vagy más, ezoterikus energetikai elméletekhez, és csak rendkívüli érzékenységű berendezésekkel mérhető.

Nem lehet látni, nem lehet róla „fotót” készíteni, a jelen kutatásban is speciális fotonerősítő detektorokkal tudták észlelni a megjelenésüket.

Laboratóriumban nevelt sejtek, köztük idegsejtek esetében is kimutatták már ezeket az apró fényvillanásokat. Az élő emberi agy esetében azonban ez sokkal nehezebb – részben azért, mert a koponyacsont útban van, részben pedig azért, mert az élő szervezet nagyságrendekkel bonyolultabb rendszer, mint egy sejttenyészet.

Fény gyúlt az agyakban

A kutatók 20 önkéntessel végeztek kísérleteket elsötétített teremben, a fejükre helyezett EEG-sapkával, amelybe biofoton-detektorokat is beépítettek. A fej meghatározott pontjaira helyezett detektorok mellett a környezeti fényeket is mérték, hogy kizárható legyen annak a hatása a feji mérések adataiban.

Úgy találták, hogy a fénylések nem véletlenszerűen jelentek meg a detektoron, és nem is külső forrásból eredhettek. Ez azt jelenti, hogy valóban a biológiai eredetű fotonokat sikerült detektálni.

Az agyunk hatalmas mennyiségű energiát igénylő szerv, ezért arra számítottak a kutatók, hogy egy adott tevékenységgel összefonódó agyi régió felett fognak nagyobb foton-aktivitást észlelni. A helyzet azonban nem egészen ez volt: az agyi elektromos aktivitás helye, amit az EEG mérni tudott, nem volt szinkronban a fotonok kibocsátási helyével. Ez azért volt meglepő, mert a laboratóriumi sejttenyészetek vizsgálata során a fénykibocsátás arányosan nőtt, ha az adott idegsejt aktivitása fokozódott.

Elképzelhető, hogy ezt az okozza, hogy a fotonok szóródnak az agyban (ahogy a napfény fotonjai a légkörben, ennek köszönhetően világos az ég felettünk, és nem pusztán a Nap fénylik). Azt azonban megfigyelték a kutatók, hogy amikor az alanyok váltottak két feladat között, akkor a biofotonok jele is változott. Ez pedig arra utal, hogy az információk feldolgozása és a fénykibocsátás közt valamiféle, bár nem igazán értett kapcsolat fennállhat.

Az se világos, hogy e biofotonoknak van-e bármi funkciójuk, vagy valóban csak afféle melléktermékek. Kérdéses az is, hogy mekkora távolságba juthatnak el e kibocsátott fotonok az agyban? A kutatók mindezek megfejtésére tervezik már a még nagyobb érzékenységű szenzorokat, amelyekkel pontosítani lehet az eddig észlelteket, és talán az is kideríthető lesz, hogy az agy mely részéből is indulnak ki, amelyeket érzékelnek a detektorral.