Így alkalmazkodott a spanyolnátha az emberhez

1918-20. között a háborúból épp kifelé kecmergő világot letaglózta a spanyolnátha járványa, az eddig ismert legnagyobb influenza pandémia. A járványnak 20-100 millió áldozata volt (az első világháborúnak, katonai és civil áldozatokat együtt számolva 15-20 millió), és jól tudjuk, hogy az influenzában micsoda „lehetőségek” rejlenek a rendkívül pusztító járványokra, ezért is fontos megérteni, miként alkalmazkodott a vírus a múltban az emberhez.

A Zürichi Egyetem kutatói és munkatársaik most először rekonstruálták egy svájci spanyolnátha-áldozat orvosi szövetmintáiból a pandémiát okozó vírus genomját. Korábban már más térségekben elhunytak mintái alapján megismerhettük a vírus más változatait, ám minél több efféle vizsgálat zajlik, annál inkább kiderülnek a vírus változásai, alkalmazkodása.

A tisztánlátás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy ezek a vizsgálatok nem életképes vírusokat eredményeznek, hanem annak genetikai anyagát olvassák ki, azaz puszta betűkről van szó. Bár a betűk is lehetnek veszélyesek, ha megfelelő gondolatokat vetnek velük papírra, jelen esetben (és a hasonlókban) nem kell tartani olyasmitől, hogy a „vírus kiszabadul”.

A Verena Schünemann paleogenetikus-régész professzor vezette csoportnak egy formalinban tartósított szövetmintából sikerült a spanyolnátha vírusát megvizsgálni. A mintát egy Zürichben, 1918 júliusában, a spanyolnátha első hullámában, 18 évesen elhunyt fiatalember szövete jelentette.

A járvány kezdeti időszakában számos elhunytat boncoltak fel, mivel ekkor még nem igazán volt világos, miként is öl az influenzavírus, mivel jár a fertőzés. A kutatók most egy újonnan kidolgozott technika révén egészen kicsike RNS-töredékekből tudták összeállítani a vírus genomját.

A svájci influenzavírus-genomot a kutatók össze tudták hasonlítani a korábban már feltárt észak-amerikai és német áldozatokból kinyert vírusgenommal. Az összevetésekből kiderült, hogy a svájci változatban már megvolt az a három fő adaptáció, amelyekkel az emberhez alkalmazkodott az influenza, és amelyek végigkísérték a vírust, egészen a világjárvány lecsengéséig.

Ezekből kettővel a vírus ellenállóbbá vált az emberi immunrendszer vírusellenes összetevőivel szemben – ez olyan kulcsadaptáció, amellyel a madárinfluenza-jellegű vírusok könnyebben átválthatnak eredeti, állati gazdájukról az emberre. A harmadik adaptáció arra szolgált, hogy a vírus képes legyen jobban kötődni az emberi sejteken lévő receptorokhoz, ezzel pedig ellenállóbbá s fertőzőképesebbé vált az influenzavírus.

A kutatók megjegyezték, méltatlanul keveset vizsgálják a számos egyetemen vagy klinikán őrzött orvosi szövettani gyűjtemények régi mintáit, holott, amint azt a friss kutatás is igazolta, ezekből rengeteg hasznos információ kinyerhető. Az efféle vizsgálatokból kapott vírusadatok ahhoz segítenék hozzá a kutatókat, hogy a mainál jóval pontosabban előrejelezzék egy-egy vírus várható változásait, ahogyan egyre jobban alkalmazkodik az emberhez.