Miért nem tudjuk magunkat megcsiklandozni?

A csiklandozásnak kétféle fajtája van. Az egyik eset az, amikor például egy tollal finoman érintve a bőrt simogatnak, ami ettől viszketni kezd, ilyenkor az ember odakap, mintegy védekezőleg. Ezt magunkon is kiválthatjuk, azonban a másik típust már nem.

A második esetben nem éppen csak érintésről van szó, hanem inkább arról, hogy a test bizonyos pontjait gyorsan, többször egymás után megnyomkodják. Ilyen például, ha valakinek az oldalát két ujjal megböködjük – garantáltan fel fog nevetni. Valószínűleg a legtöbb ember életében az efféle érintéshez köthető az első nevetés, és ma már tudjuk, hogy csiklandósak például a patkányok is, és az emberszabású majmok is.

Vajon mi áll a csiklandozás hátterében, és a második, nevetést kiváltó típust miért nem tudjuk magunkon elvégezni? Miért csiklandósak bizonyos testrészeink extra módon? Miért nem egyformán csiklandós mindenki? Egyáltalán: mi a csiklandósság funkciója?

A csiklandozást, bár egészen hétköznapi jelenség, elképesztő nehéz tudományosan vizsgálni. Nincs egységes módszer arra, hogy mivel is váltják ki a csiklandozó érzetet, más a kísérleteket végző, irányító személy, nincs standard arra, mely testrészt csiklandozzák, vagy nyomkodják, és milyen erővel. A probléma másik fele, hogy miként lehet mérni csiklandozás hatását?

Vannak ugyan módszerek, amelyekkel próbálkoznak a kutatók, ám ezek sem egységesek, egymással nem összevethetők. Egy nemrégiben, a Science Advances folyóiratban közzé tett elemezés járta körbe a csiklandozás kérdéskörét.

Miért csiklandósabb például a talp, a hónalj, hisz nem itt a legérzékenyebb vagy épp a legvékonyabb a bőr, nem itt található a legtöbb érzőideg? Gyakran csiklandós még a nyak, az oldal, vagy a lágyék környéke. Az alkar, a kéz vagy az arc nem igazán csiklandós, holott e testrészek elég érzékenyek egyébként az érintésre.

Számos elmélet próbálja ezeket a furcsaságokat magyarázni, van, aki szerint az erogén zónák csiklandósak, de ez se fedi a valóságot. Darwin arra gondolt, ezek azok a testrészeink, amelyeket ritkán érintünk, érintenek meg. (Bár a talpunkon járunk, de a járás egészen másféle érintés, mint a csiklandozás.) Vannak azonban olyan csiklandós testrészeink, amelyre ez bizonyosan nem igaz.

A csiklandozás által kiváltott nevetés, bár a legtöbbünk így reagál, szintén nem egységes. Inkább reflexjellegűen nevetünk fel, vagyis ez nem mindig örömteli nevetés. A vizsgálatokból is ismert, hogy ilyenkor az agyi aktivitás eltér attól, mint amit a vidámság során felnevető embernél lehet tapasztalni. A szinte kényszeres nevetés azt is megmutatja, hogy az önkéntelen reakció ellenére sokan egyáltalán nem szeretik ezt az érzést.

No és miért nem vagyunk akkor képesek az öncsiklandozásra?

A kísérleti vizsgálatok szerint az emberek 98 százaléka nem alkalmas erre. Egészen egyszerű: az agyunk tudja, hogy mire készülünk, így nincs meglepetés jellege az érintéseknek, ráadásul el is nyomja a várható saját érintéssel járó érzületet.

Ezt is sejtette Darwin, és a modern idegtudomány is támogatja, ma már tudjuk, hogy agyunk mozgás közben felkészít minket a várható érzékszervi következményekre. Ennek az a feladata, hogy az ilyenkor esetlegesen külső forrásból érkező, fontos, vagy veszélyt jelző ingerekre képesek legyünk reagálni. Ezt a folyamatot már agyi képalkotó vizsgálatok is igazolták.

Egyelőre nem világos, mi a funkciója a csiklandósságnak. Van, aki szerint játékos harci felkészülés, mások szerint egyszerű reflex, amivel az irritáló dolgok ellen védekezünk – ez utóbbit igazolja, hogy gép is tud csiklandozni. Van, aki úgy véli, a társas kötődést erősítő folyamat ez, persze nem kell a reflexnek ettől feltétlenül elkülönülnie. Célzott kutatások, agyi képalkotó vizsgálatok segítségével többet is megtudhatunk majd e kérdésről.