Ezzel válhat hatékonnyá a csapatmunka

Az ember lusta, és ez igazán csak akkor mutatkozik meg, ha csoportban kell valamilyen munkát elvégeznie. Míg egyetlen ember 100 százalékos hatékonysággal dolgozik, egy csoport esetében ez minden egyes hozzáadott taggal csökken.

Úgy tűnik, a csapattársak gyarapodó létszámával együtt csökken az ember munkakedve, vagyis könnyebben hagyja másra a feladat javát, mert nem lesz feltűnő, hogy kevésbé erőlteti meg magát. E hatásnak az első leírója után neve is van: Ringelmann-hatás. A lustaság mellett a nagyobb létszámú csapat munkájának összehangolása is problémás lehet, és ez is hozzájárul a kisebb teljesítményhez.

Egy csomó állatfaj esetében azonban nem okoz efféle problémát a nagyobb csoportok együttműködése. Vajon hogyan érik ezt el? Egy nemrégiben, a Current Biology folyóiratban közzé tett kutatásban ázsiai szövőhangyák (Oecophylla smaragdina) segítségével kerestek magyarázatot. Érdekes módon a tűzhangyák (Solenopsis invicta) tutajai esetében az emberhez hasonlóan megjelenik a Ringelmann-hatás, a kutatók viszont arra jutottak, hogy a szövőhangyáknál nem.

A hangyák a koordinált tömeges munka ékes példái, azonban még közülük is kiemelkednek a szövőhangyák: fák lombkoronáiban készítik el fészkeiket, leveleket szőnek össze a lárváik termelte selyemszálakkal. Ehhez az egyes leveleket úgy húzzák egymáshoz, hogy egy hangya megfogja a következő hangya testét, az a harmadikét, és így tovább. Ezek az összekapaszkodó hangyaláncok közös erővel húzva pöndörítik meg a kívánt leveleket.

A kutatók laborban kísérleteztek a szövőhangyákkal, papírból készült „leveleket” adtak nekik összepöndörítési céllal. A levelet egy húzóerőt mérő műszerrel is összekötötték, így konkrétan mérni tudták, hogy milyen erővel igyekeznek a hangyák azt felpöndöríteni. A kutatást a The Conversation hasábjain ismertették a szakemberek.

A mérésekből világossá vált, hogy a hangyacsoport növekedésével arányosan nőtt a közösen kifejtett erő is, sőt, az egyedi hangyákra eső erőkifejtés is! Ez azt jelentette, hogy nemcsak elkerülték a Ringelmann-hatást, hanem csapatmunkában extra hatékonyak voltak.

Ezt a szuper hatékonyságot attól függően érték el a hangyák, hogy miként rendeződtek egymással csoportba. A legnagyobb akkor volt a hatékonyság, ha egyetlen egyenes sorban fogták egymást, ha több rövidebb sorban voltak, akkor kevésbé voltak jók. Azt is megfigyelték a kutatók, hogy az egyes hangyák testtartása függött a sorban elfoglalt helyüktől.

Ha egy hangya a sor közepében volt, akkor olyan összehúzott tartással kapaszkodott, mint amikor nagy erővel húz. A sor végén álló hangya viszont kinyújtotta a hátulsó lábait, s ezzel mintegy ellentartott a levél feszítő hatásának. Magyarul, a hangyák a levélhúzó sorban is munkamegosztást alkalmaztak.

Az efféle hangyalánc leggyengébb szeme nem valamelyik hangya, vagy az, ahogy egymásba csimpaszkodnak, hanem az, hogy mennyire tudnak megkapaszkodni a talajon. Amikor egy hangya egymagában igyekszik felpöndöríteni a levelet és egyedül húzza, az erejét az fékezi meg, ahogy a talajon megcsúsznak a lábai.

A láncokat alkotó hangyáknál a legutolsó hangya feladata az, hogy minden erejével a talajba vagy a levél másik végébe kapaszkodjon, és nem csupán a két hátulsó lábát használhatja erre. Ez pedig azt teszi lehetővé, hogy az elülső hangya is nagyobb erővel húzza a levél feléje eső szélét.

A kutatók a későbbiekben szeretnének további méréseket végezni, például eltérően csúszós talajokkal, vagy épp a levél eltérő súlyával. Az így leszűrt következtetéseket azután a robotika területén jól lehet majd alkalmazni, a csoportosan dolgozó robotok irányításában. Például az apró, olcsó robotok csoportja hatékonyabban tud ellátni egy feladatot, mint egyetlen nagyobb, drága eszköz.