Ezek a halak elsőként léphettek ki a szárazföldre

Több mint 400 millió évvel ezelőtt bolygónk élővilága gyökeres átalakulások küszöbén állt. A devon időszakban (419-358 millió éve) a sekély tengerekben, partok közeli lagúnákban élő egyes halak különös viselkedést mutattak: időnként a tengerből kimászva annak partjain jártak.

E furcsa sétautak nyomait a Lengyelország középső vidékén húzódó, devon időszaki kövületeiről híres Szentkereszt-hegység homokkő sziklafelszínén találta meg egy lengyel kutatócsoport. A felfedezésről a Scientific Reports folyóiratban számoltak be. A kutatást a Lengyel Nemzeti Kutatóintézet Geológiai Intézete mutatta be.

A hegység mai területe 410-393 millió éve afféle tenger-szárazföld kapocs volt, valószínűleg a tenger partvidéke húzódott itt. A mai Ujazd és Kopiec környékén bukkantak rá azokra a homokkőpadokra, amelyeken mintegy 240 furcsa mélyedés található.

E mélyedések erősen emlékeztetnek azokra, amelyeket a mai tüdőshalak hagynak maguk után, amikor a parton uszonyaikon „járnak”. (Ezt persze csak jóindulattal nevezhetjük járásnak, inkább csak vonszolják magukat a végtagjaikon, és mind az uszonyoknak, mind a test oldalirányú mozgásának nyoma marad.) A tüsőshalak a mai szárazföldi négylábúak legközelebbi vízi rokonai, de nem közvetlen ősei.

A nyomok annak köszönhetően maradhattak fenn ilyen jó formában, hogy vulkáni hamuréteg fedte be őket és óvta meg részleteiket évek százmillióin át. A lengyel kutatók a különös nyomokról 3D szkenneléssel készítettek modellt. Ebben felismerhetőek voltak a halak uszonyainak árokszerű mélyedésre hasonlító nyomai, az oldalirányban vonszolt test kígyózó nyomai, illetve fura, félhold alakú nyomok, amelyek minden valószínűség szerint az állat orrának támaszkodását jelzik.

Ilyen nyomokat csak akkor hagy egy hal, ha vagy teljesen a szárazföldön jár, vagy épp csak egy leheletnyi víz van a talajon, így nem hat rá annak felhajtó ereje. Az orr hagyta nyomokat már korábban felfedezték, ám akkor úgy értelmezték, hogy az ősi tüdőshal vadászat során nyomhatta neki az iszapos felszínnek az orrát. Az új vizsgálatok adtak új értelmezést ezeknek. A járás nyomai mellett olyan pontokat is azonosítottak, ahol az ősi tüdőshal uszonypárjaira támaszkodva pihent.

Az állkapocs és az uszony lenyomatának formavilága alapján gyanakodtak a kutatók a tüdőshalra, ezek jól illeszkednek a devon időszakban elterjedt Dipnorhyncus nevű hal testalkatához. A tüdőshalak néhány faja ma is él, Ausztrália és Afrika területén, és az ősökhöz hasonlóan ezek is kimásznak a szárazföldre, szükség esetén. Az azonosításhoz a kutatók egy afrikai, ma élő tüdőshal, a Protopterus annectens segítségét kérték: ennek az állatnak a kísérletek során hagyott nyomait a kövületekkel azonos módon beszkennelték. A mai és a 400 millió éve élt tüdőshal pontosan ugyanolyan módon járt! Ez az azonosság megerősítette a kutatók feltételezését a nyomkövületeket hagyó ősi állatról.

E lengyel nyomkövületek mintegy 10 millió évvel korábbiak, mint az eddig ismert legősibb hasonló nyomok. Ez azt a logikus következtetést is eredményezi, hogy a szárazföldet se egyetlen ugrással hódították meg elődeink, hanem számos apró lépés vezetett el ide. Az ősi tüdőshalak a mai leszármazottaikhoz hasonlóan képesek voltak a kiszáradóban lévő lagúnák egyes vizes mélyedései közt járni, ezzel akár a ragadozóik elől is elmenekülhettek, de a táplálkozást is segíthette e viselkedés.

Még egy igen különös következtetést levontak a kutatók a nyomkövületekből. Úgy tűnik, az ősi tüdőshalak „balkezesek” voltak, legalábbis a lenyomataik dőlése erre utal. A 35 orrlenyomatból 34 balos irányú volt. Ma a négylábúak zöme „jobbkezes”, de úgy tűnik, az ősi időkben még a balkezesek lehettek többségben.