A teste egy gekkóé, a foga viszont egy pitoné volt ennek az ősi gyíknak

A skót Skye szigete az ősmaradványokra vadászó kutatók számára valódi kincsesbánya. A sziget kőzetrétegeiben 210-130 millió évvel ezelőtt élt lények őrződtek meg, ezzel a szárazföldi és sekélytengeri élővilág fantasztikus leleteit találják meg a szakemberek. Dinoszauruszok, emlősök, krokodilok, ammoniteszek, a velük együtt élt növények és rovarvilág is előkerült.

A jura időszakban, 167 millió évvel ezelőtt Skye területe nagyjából a mai Észak-Afrika földrajzi szélességén volt, de szubtrópusi, nedves klíma uralta, a csapadék bőséges volt, valószínűleg monszun jellegűen érkezhetett. A tájat is úgy képzelhetjük el, mint a mai Délkelet-Ázsia területét: persze jórészt nyitvatermőkkel, cikászokkal, zsurlókkal és páfrányokkal teli buja, mocsaras erdőséget. Folyók torkollottak a sekély tengerbe, a partvonal azonban gyakran változott – ezt jelzik az egyszer vízi, egyszer szárazföldi élőlények egymásra rétegzett nyomai.

2015 márciusában egy expedíció tagjai napokon keresztül kutatták a partközeli mészkő sziklákat, Elgol faluja közelében. A kutatók az expedíció vége felé jártak már, amikor egy rövid szünetet követően, miután már az egész szirtet többször átkutatták, a határán voltak, hogy abbahagyják a munkát. Aztán Roger Benson, a kövület felfedezője alig pár lépést tett és rábukkant egy maradványra.

Ennek hatására indult el az a több éven át tartó munka, melyben a Breugnathair elgolensis, vagyis helyi gael nyelven az „elgoli álkígyó” tudományos leírása megszülethetett. Az állatnak kígyóhoz hasonló állkapcsa és foga volt, a teste viszont egy gyíké, végtagokkal együtt.

A kígyókról tudjuk, hogy hosszú, végtag nélküli testük egy gyíkszerű őséből fejlődött ki. Az elgoli álkígyó állkapcsára és fogaira kígyószerű vonások jellemzők, egyéb szempontokból viszont nagyon primitív a teste. Ez a kutatók szerint arra utal, hogy a kígyók őse nem egészen olyan lehetett, mint gondoljuk, esetleg az is elképzelhető, hogy a kígyókra jellemző vadászati módszer (és ennek a testi jellemzője) egy mára kihalt, primitív állatcsoportban külön is kifejlődött.

A gyíkok és a kígyók együtt alkotják a pikkelyes hüllők (Squamata) rendjét, amelyhez ma mintegy 12 ezer faj tartozik (ez a gerinces állatok közt a második legnépesebb csoport, csak a sugarasúszójú halak – Actinopterygii – előzik meg őket több mint 30 ezer fajjal). Az elgoli álkígyót a kutatók a pikkelyes hüllőkön belül egy eddig csak hiányos fosszíliákból ismert, már kihalt, Parviraptoridae csoportba sorolták be.

Susan Evans, a kutatás egyik vezetője elmondta: „Mintegy 30 éve írtam le először a parviraptor-féléket, töredékes leletek alapján. Így ez a mostani felfedezés olyan, mintha a kirakós dobozának tetejét sok évvel azt követően találnánk csak meg, hogy már sikerült néhány darabból kirakni a képet. A parviraptor-félékben a speciális és a primitív jellegzetességek mozaikosan találhatók meg, ahogy ezt a most bemutatott állatban is látjuk. Mindezek arra hívják fel a figyelmünket, hogy az evolúció útjait nem lehet előrejelezni.”

Az ősmaradványokat részint CT, részint pedig szinkrotron segítségével vizsgálták meg. Ez utóbbi a nagyenergiás röntgensugarai révén sokkal mélyebbre lát a kőzetben, és finomabb részleteket tud megjeleníteni az apróbb csonttöredékekről is. Általában akkor használják, ha nem lehet sérülésmentesen kibontani a kövületet a kőzetéből, vagy ha a csont és a kőzet hasonló sűrűségű, így a hagyományos CT nem tudja őket megkülönböztetni. A mostani lelet esetében mind a gyík vékonyka csontjainak esetleges sérülése, mind pedig a kőzet-csont sűrűség problémája fennállt.

Bár a lelet nagyon sok mindent elárul, ám még mindig nem lehetünk abban biztosak, hogy hogyan is jöttek létre a kígyók. Lehet, hogy a Breugnathair elgolensis az őseik közt volt, de az is lehet, hogy csak oldalági rokon.

A vizsgálatok alapján rekonstruálni tudták, miként festett a 167 millió éve élt állat. A gyík nagyjából 40 centi hosszú lehetett (kb. a mi zöld gyíkunk teljes testhosszának mérete). Az életközösségének legnagyobb gyíkjai közt volt, és feltehetően kisebb termetű gyíkokra, apró emlőskre, esetleg dinoszauruszbébikre vadászhatott.

Hosszúkás, kissé lapított feje volt, ebben a mai varánuszfélékre emlékeztetett (a mai gyíkok feje rövidebb). Nagy szemei voltak, és koponyáján megtalálható az ősi gyíkfélékre jellemző fényérzékeny „harmadik szem”, a fejtetőn elhelyezkedő nyílása is. Az állat fogai hátrafelé görbültek – ez kimondottan a kígyókra jellemző anatómiai jegy.

Az egyed legalább 9 éves volt, ezt a csontjaiban felismerhető „évgyűrű” jellegű növekedési sávok alapján látták a szakemberek. Ez azt jelzi, hogy a hosszabb életű gyíkok képviselője volt – ma a varánuszok tartoznak leginkább ide. Az állatot úgy képzelhetjük el, mint egy igen fürge mini-varánuszt, ami ügyesen mozgott a növények és a kövek közt, és erőteljes harapással ragadta meg zsákmányát.