Középkori leleteket találtak ezekben a madárfészkekben

Kontinensünkön szakállas saskeselyű (Gypaetus barbatus) alig több mint 300 költőpárral képviselteti magát, ennek mintegy fele a Pireneusokban él, másik fele Korzikán. A régmúltban azonban jóval elterjedtebb volt, és így a régi, több száz éves fészkeiből is lehet még találni.

Egy nemrégiben közzé tett kutatásban a faj egykori spanyol élőhelyén vizsgáltak meg olyan fészkeket, amelyekben 70-130 éve már nem költött a madár. A kutatást a spanyol Vadgazdálkodási és Vadvilágkutató Intézet (IREC) ismertette.

A saskeselyűk a fészküket sziklaüregekben, védett sziklapárkányokon építik, ezek hosszú távon stabil mikroklímával rendelkeznek, a barlangokhoz hasonlóan. Ennek köszönhetően az itt található szerves maradványok (gyakorlatilag a madár csontokból álló étrendjének maradványai) is sokáig megőrzik azokat a tulajdonságaikat, amelyek alapján azonosíthatók, felismerhetők.

A kutatásban azonban nemcsak a szerves maradványok, hanem más izgalmas, emberi alkotások is előkerültek a fészkekből.

Mondhatnánk úgy is, hogy a saskeselyű-fészkek ökológiai és régészeti múzeumok.

A ragadozómadarak szeretik igen hosszú időn át használni ugyanazokat a fészkeket, vannak legalább 500 éve használt szirti sas fészkek, de Grönlandon ismert olyan északi sólyom fészek is, amelyet igazoltan 2500 éve használ a faj. Ennek az az oka, hogy a speciális fészkelőhelyek és a hozzájuk tartozó értékes territórium igazán fontosak a madár túlélése szempontjából. A spanyol szakemberek ebből indultak ki, amikor a saskeselyű régi fészkeit vizsgálták meg.

A fészkekben a fészek építőanyagai mellett a fiókáknak hordott élelem maradványai is felhalmozódnak. Úgy sejtették, a fészkekben található dolgok sokat elárulnak majd a madár múltbéli életmódjáról, és persze a korabeli környezetről is.

A fészkek elemzéséhez hasonló módszert alkalmaztak, mint a régészek: fentről lefelé haladva, rétegenként vizsgálták meg azok egymásra épített és rakódott tartalmát. A vizsgálat közben az egyes rétegek és a bennük talált holmik korát is meghatározták. 2008-2014 között több mint 50 jó állapotban fennmaradt fészket vizsgáltak így át a szakemberek Spanyolország olyan régiójában, ahonnan 70-130 éve már eltűntek e madarak. 12 fészket nagy részletességgel elemeztek.

Közel 2500 azonosítható maradványt találtak, ezek zöme (2100 darab) csont volt, amely az étrendről árulkodott. Jórészt patások maradványai, mint maguk a paták, körmök, szarvak szerepeltek e sorban. Úgy tűnik, a kizárólag dögöt, annak a csontjait fogyasztó madár a közepes és nagy testű patásokkal táplálkozott elsősorban. Némi madár- és emlősmaradvány is előkerült azért. A továbbiak közt pedig a tojáshéjak 43 maradványa szerepelt, ami a sikeres szaporodás bizonyítéka volt.

Azonban a holmik 9 százaléka, összesen 226 darab emberi eredetű tárgy volt.

Ezek között 72 bőrből, 11 szőrből készült tárgy volt, készült, illetve 129 textildarab, valamint 25 eszpartófűből (gyékényszerűen használt mediterrán fűféle) font tárgy. Például a legrégebbi vizsgált darab egy közel 700 éves lábbeli volt, egy kosárfonadék darabja, kötél, és még egy parittya szíja is. A legérdekesebb talán egy számszeríjból kilőtt nyíl (a fém nyílhegy és a fa nyílvessző egyaránt) volt, amelyet a madár talán fészekanyagként gyűjtött be, esetleg egy zsákmányából is származhatott.

Amellett, hogy a zsákmánymaradványok is rendkívül érdekesek, az emberi eredetű tárgyak néprajzi-régészeti jelentősége is hatalmas. Az eszpartófűből készült tárgyak például azt bizonyítják, hogy ezt az itt előforduló rostnövényt már a kőkor óta, mintegy 12 ezer éve folyamatosan használja az ember. A tojáshéjak maradványaiban pedig azt lehet megvizsgálni, hogy az egyes területeken élt madarakat milyen mértékben terhelte a mezőgazdaságban használt növényvédő szerek alkalmazása.

Vajon ez mennyire járulhatott hozzá a helyi kihaláshoz? Anélkül, hogy ezt megértenénk, nem tudjuk sikerrel visszaállítani a szakállas saskeselyű állományát a korábban elhagyott európai élőhelyein.