Az utolsó eljegesedés idején még éltek vízilovak Európában

A vízilovak ma csak Afrika déli felén élnek, és eddig úgy tudtuk, hogy ez mintegy 115 ezer éve így van. Azonban egy újonnan felfedezett ősmaradvány alapján még 47-31 ezer évvel ezelőtt is volt víziló Közép-Európában, a mai Németország délnyugati régiója területén. A Potsdami Egyetem szakembere vezette kutatócsoport a Current Biology folyóiratban számolt be a felfedezésről.

A víziló Afrikából több alkalommal is meghódította Európát az interglaciálisok idején, az európai fosszíliáikat kimondottan az interglaciálisokhoz kötik a szakemberek. Ez volt a jégkorszak leginkább egzotikus állatfaja Európában, legnagyobb elterjedésük idején a Brit-szigetektől egészen az Ibériai-félsziget déli csücskéig megtalálhatók voltak.

Azonban az utolsó eljegesedés kezdetével, 115 ezer éve megszűntek a számukra kedvező körülmények kontinensünk középső-nyugati régiójában. Eddig azonban elég kevés alkalom nyílt arra, hogy az ősi, európai vízilovak genetikai tulajdonságait megvizsgálják, így a kihalásuk körülményeit és a mai afrikai rokonokhoz fűződő kapcsolatukat is homály fedte.

Mannheim közelében, a Rajna felső szakaszának néhány kavicsbányájából kerültek elő azok a csontmaradványok, amelyekből először sikerült mitokondriális (csak anyai ágon öröklött), illetve részleges sejtmag-DNS-t kinyerniük a kutatóknak. Összesen 32 vízilócsont jutott a kutatók kezébe. Ezek azt mutatták, hogy nem egy külön európai fajjal van dolgunk, hanem a mai afrikai közönséges víziló (Hippopotamus amphibius) fajba tartoztak az európai állatok is.

A csontok radiokarbonos kormeghatározása alapján az állatok az ezelőtt 47-31 ezer éves időszakban járták a Rajna vidékét. A genetikai adatok azonban azt is mutatták, hogy egy kis, elszigetelt csoportról volt szó.

A Felső-Rajna vidéke ebben a korszakban kissé kevésbé volt hideg, mint a kontinens többi része. A speciális mikroklímán, amelyet a pollenszemcsék vizsgálata igazolt, olyan fajok is megjelentek, amelyek másutt nem maradtak életben. Így például a fenyők mellett tölgy is élt itt.

Ez a kissé kedvezőbb mikroklíma elegendő volt ahhoz, hogy a vizek ne fagyjanak be teljesen, és az állatok számára elegendő táplálékot adó növény is élhessen itt. Ennek köszönhetően valószínűleg ez a helyszín lehetett a vízilovak utolsó európai menedéke.

A víziló számára kedvező helyzetet a Rajna térségében az olyan rövid – 500-2500 éves – időszakok jelentették, amikor a nyári hőmérséklet 15-18 Celsius-fok körül lehetett, a téli pedig -5 körül. Ismereteink szerint 15-20 efféle rövid „meleg” szakasz tarkította az utolsó eljegesedés időszakát.

Ez a terület fontos őslénytani archívumnak tekinthető, a folyó közeli kavicsos-homokos hordalékrétegek nagyon jó állapotban őrizték meg a jégkori fauna képviselőit. A vízilovak akkor éltek ezen a területen, amikor az eljegesedés időszakán belül voltak rövid, kevésbé zord korszakok (ezek nem interglaciálisok voltak).

Azonban az afrikai vízilovak melegkedvelő állatok, így az itteni jelenlétük azt mutatja, ők is alkalmazkodtak valamelyest a jégkori körülményekhez. Amikor hidegebb uralkodott itt, akkor gyapjas mamut és gyapjas orrszarvú járta a vidéket, amikor kissé enyhült az idő, akkor a víziló. Ezek ősmaradványai különböző, egymást követő korokból kerültek elő.

A felfedezés legnagyobb tanulsága az, hogy újra meg kell vizsgálni a kontinens többi olyan víziló-maradványát, amelyet eddig a puszta megléte alapján az utolsó interglaciális időszakához kötöttek. Nem kizárt, hogy lesznek még ilyen, a mostaniakhoz hasonlóan késői példányok köztük.