Mégsem az ember irtotta ki Ausztrália megafaunáját?

45 évvel ezelőtt látott napvilágot az a tanulmány, amelyben az akkori technikai lehetőségek adta módszerekkel egy kutatócsoport egy már kihalt kenguru csontját vizsgálta. A csontot egy délnyugat-ausztráliai barlangban találták, és a korabeli vizsgálatokkal arra jutottak, hogy az őslakosok vadászták le az állatot, és késeik nyomai arról vallanak, a csontokat élelemszerzés céljával faragták le. Az akkori módszerek nem tettek lehetővé olyan kifinomult vizsgálatokat, mint a mai technológia, ezért tévesen következtettek arra, hogy az ausztrál őslakosoknak szerepük lehetett a faj kiirtásában.

A tudomány lényege azonban az, hogy új információk, új bizonyítékok esetében felülbírálva korábbi következtetéseit újakat tudjon alkotni, helyesbítve, pontosítva azokat.

Michael Archer professzor, aki az 1980-as munkában is részt vett, a friss vizsgálatokhoz is hozzátette szaktudását, és helyreigazította a korábbi téves következtetést. „Tudósként nemcsak a feladatom, hanem a felelősségem is, hogy új bizonyítékok tükrében frissítsem az eredményeket. Az 1980-as vizsgálatok során azért gondoltuk a vágásokat mészárlás nyomainak, mert a korabeli eszközökkel erre lehetett következtetni. Azonban a technikai fejlődés lehetővé tette, hogy kiderüljön: az akkori elképzelésünk téves volt” – magyarázta a kutató.

Amikor az 1960-as évektől kezdődően elkezdték vizsgálni ezeket a csontokat, sok vita volt arról, hogy a jégkori, 65 ezer évvel ezelőtti megafauna végzetét a megérkező ember jelentette-e. A kengurucsonton látott bemetszéseket sokan a vadászat bizonyítékának vélték, és a viták azzal zárultak, hogy nem véletlen időbeli egybeesés volt a megafauna kipusztulása és az ember érkezése. A most újra megvizsgált, 50-55 ezer éves csont volt a legfőbb bizonyítéka e következtetésnek.

Nem vadász, hanem csontgyűjtő

A kutatók most mikroCT vizsgálat segítségével igen nagy részletességgel tudtak 3D képet alkotni a kengurucsontról. Ebből feltárult, hogy a vágásokat igen hosszú idővel azt követően ejtették a csonton, hogy a csont már kiszáradt, zsugorodást jelző mikrorepedések voltak benne. Ez azt jelenti, hogy a csont már fosszilis állapotban volt, amikor belevagdostak az őslakosok, vagyis igen hosszú idővel korábban elpusztult állat csontja volt.

Egy másik, látszólag nem összefüggő leletet is megvizsgáltak a kutatók: egy amulettet, ami egy szintén már kihalt őserszényes fogából állt. Az amulettet egy Ausztrália északnyugati részén dolgozó régész kapta ajándékba az ottani őslakosoktól – jó 2000 kilométerre a kengurucsont lelőhelyét jelentő barlangtól.

Azonban az összetétele és jellegzetességei nagyon hasonlóak voltak a kengurucsont helyszínééhez, a kutatók úgy vélik, onnan eredhetett a fosszilis fog, amelyet beépítettek az amulettbe. Ez pedig arra utal, hogy az őslakosok hatalmas távolságokon át kereskedhettek az efféle tárgyakkal.

Az őslakosok már sokkal az európaiak megérkezése előtt kulturális értékként kezelték a fosszíliákat. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ők voltak a kontinens első paleontológusai, de lehet hogy világelsőnek is nevezhetjük őket

– tette hozzá Dr Kenny Travouillon, a kutatás résztvevője.

Romantikus elképzelés vagy valóság?

Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy az ember vadászhatott is az egykor itt élt nagy termetű jégkori állatokra, azonban bizonyíték nélkül már nem szabad kijelenteni, hogy szerepe volt a megafauna kihalásában. Különösen annak fényében nem szabad elhamarkodott ítéletet mondani, hogy tudjuk, milyen hosszú ideje felelős gazdái a földjüknek az ausztrál őslakosok, akik fenntartható módon aknázzák ki annak ajándékait. Felmerül az is: ha valóban az ember volt felelős a megafauna kipusztulásáért Ausztráliában, akkor miért nincs a vadászatnak vagy a húsok darabolásának bizonyítéka?

A megafauna kihalása – ahogy a bolygó más tájain is – a klíma átalakulásával is egyidejű volt. Egyes ausztrál állatfajok már kihaltak az ember érkezése előtt, mások sok ezer éven át együtt rótták vele a kontinens pusztaságait, és csak később vesztek oda. Vannak Ausztráliában még izgalmas lelőhelyek, például egy olyan, amelynek adatai azt mutatják, akár 30 ezer éven át is békésen eléldegéltek egymás mellett az őslakosok és a megafauna képviselői.

A kutatók ezeket is szeretnék még alaposabban megvizsgálni a jövőben, hogy kiderüljön, valósak-e azok az elképzeléseink, amelyek alapján az őslakosok tényleg megbecsüléssel bántak a körülöttük élő, minden bizonnyal ehető állatokkal, vagy ez csak afféle romantikus ábránd.