Ez lehetett a legősibb pióca

Az ember azt hinné, mi sem egyszerűbb, mint vért szívni, hisz így egy vérszívó állat afféle „készételt” fogyaszthat. Azonban a vérszíváshoz speciális szervre, és ráadásnak alvadásgátló vegyületekre és a vért alkotó elemeire bontó enzimekre is szükség van. Ezek kialakulásához pedig idő kellett. A piócák eredetét eddig, molekuláris adatok alapján a szakemberek mintegy 150-200 millió évre tették.

Egy nemrégiben, az USA Wisconsin államának egy fontos lelőhelyén felfedezett fantasztikus ősmaradvány azonban 430 millió éves őspiócát mutat. Ez a Macromyzon siluricus nevet kapott lelet önmagában is fantasztikus, hisz egy lágy testű gyűrűsféregről van szó, amelynek nincs csontja vagy mészváza. Szerencsénkre azonban olyan speciális körülmények közepette pusztult el, amelyek lehetővé tették, hogy fennmaradjon.

A Kaliforniai Egyetem (Riverside) számolt be az felfedezésről. Ez az első, és eddig az egyetlen pióca test-ősmaradvány a világon, így számos szempontból egyedi a lelet. „Egy igen ritka állat és a megfelelő környezeti körülmények egyszerre – ez olyan, mintha valaki kétszer egymás után megnyerné a lottó főnyereményét” – mondta Karma Nanglu, a kutatás vezetője.

Ahhoz, hogy a 430 millió éves pióca teste fennmaradhasson, nagyon apró szemcsés üledékre, és emellett igencsak oxigénszegény környezetre volt szükség. Bolygónk legkivételesebb ősmaradványait mind efféle helyzetnek köszönhetjük, ezek közepette a lágy testrészek is nyomot tudnak hagyni ugyanis.

A kutatók egy ma élő pióca testéhez tökéletesen hozzá tudták rendelni a 430 millió éve élt állat testének részeit. Az ősmaradvány egyértelműen a piócákra jellemző testi jegyeket mutatja, így például a hátulsó, nagy méretű tapadókorongot, amellyel az állat helyváltoztatása során rá tud tapadni egyes felületekre. Egy, a mai piócákból jól ismert testrésznek azonban nem sikerült a nyomára bukkanni: hiányzik az állat száj oldali tapadókorongja, amellyel rácsimpaszkodik a vérszívásra kiszemelt állatra, átvágja annak bőrét és képes a vérét szívni.

E szerv hiánya, valamint az, hogy az ősmaradványt egykori tengeri környezetben találták meg, arról is árulkodik, egészen más körülmények közt éltek ezek az őspiócák, mint mai leszármazottaik. Az őspiócák még a tengerekben vadászhattak lágy testű, gerinctelen zsákmányaikra, azokat vagy egészben ették meg, vagy a testnedveiket fogyasztották el. Mivel a vérszívás speciális felkészülést igényel, ezért könnyen érthető, hogy a legkorábbi pióca még nem így táplálkozott.

Bár az ember a piócát, mint parazitát a negatív érzelmeket kiváltó, „nemszeretem” állatok közé sorolja, ők is az ökoszisztéma fontos részei. Ragadozóként és zsákmányként (vízimadarak, halak, kétéltűek, stb.) egyaránt az élet nagy körforgásának részei.

A mai piócák – bár mi leginkább az édesvízben élő, vérszívó változataikat ismerjük – elég változatos életmódúak. Léteznek tengeri, illetve szárazföldi piócák is, és vannak ragadozó fajok. Ez utóbbiaknak nincs a vérszíváshoz specializált, hármas felosztású állkapcsuk.

Egyes fajok egyben nyelik le lágy testű zsákmányaikat (lárvákat, kisebb rovarokat, férgeket, csigákat), más fajaik oldó hatású enzimeket juttatnak a zsákmány bőrére, ahol az enzim okozta fizikai sebből szivárgó testnedveket szívják fel. Léteznek olyan fajok is, amelyek képesek elfogyasztani a bomló szerves (főként állati) anyagokat is.