150 millió éves halak: a vadászokra is vadásztak

A jura időszaki solnhofeni mészkőben egy egykori lagúnákkal teli, sekélytengeri szigetvilág élőlényei őrződtek meg, kiváló minőségben. A mintegy 150 millió évvel ezelőtti állatvilág képviselői önmagukban is izgalmasak, ám még érdekesebb, ha az ősmaradványok segítségével történetek nyomára is lehet bukkanni.

Nemrégiben már kibogoztak egy efféle sztorit a kövületekből német kutatók, most újabb történet tárult fel munkájuk nyomán. A Fossil Records folyóiratban látott napvilágot a halak táplálkozását elemző kutatás.

A kutatók az Aspidorhynchus nevű hal, egy akár egy métert is elérő ragadozó maradványait vizsgálták meg. E halak még zománcos (ganoid) pikkelyekkel rendelkeztek, ez pedig a legtöbb esetben megakadályozta, hogy a gyomortartalmukat egyszerűen megszemlélhessék. Most azonban olyan maradványokat kerestek a kutatók, amelyeknél a hal feje és az emésztőrendszerének beltartalma őrződött meg úgy, hogy a test nincs jelen, vagyis hiányoznak a beleket eltakaró pikkelyek is.

A kutatók úgy vélik, ezeket a különleges ősmaradványokat olyan ragadozóknak köszönhetjük, amelyek magát az Aspidorhynchus-t fogyasztották. Összesen 10 ilyen példányt sikerült felkutatniuk a múzeumokban, gyűjteményekben.

E hal feje nagy és csontos volt, nem kimondottan tápláló, ezért a ragadozói – talán korabeli cápák vagy halgyíkok – igyekeztek úgy enni, hogy a fej kimaradjon. Valószínűleg a testbe harapva egyszerűen megrázhatták a halat, és így annak feje kiszakadt, egyes esetekben a belével együtt.

A meghagyott fej és emésztőszervek hamar lesüllyedtek a víz fenekére, ahol az oxigénszegény környezetben aztán jó minőségű fosszíliákká váltak. Az Aspidorhynchus maradványok 16 százaléka pusztán a hal fejét jelenti, vagyis elég sok lehetett, amelyet a ragadozóik szétrázva, letépve ehettek meg.

Néhány esetben sikerült az Aspidorhynchus zsákmányát is azonosítani ennek köszönhetően. Négy esetben apró fiatal halak voltak a gyomorban (egy-egy ragadozóéban több kis hal), illetve egy esetben egy rákocska is előkerült. Egy ép (nem széttépett) példányban találtak egy, a ragadozó szájába szorult halat is, ami túl nagynak bizonyult, és nem tudta lenyelni.

Az Aspidorhynchus valószínűsíthetően a kisebb halak rajaira vadászhatott, hasonlóan a ma élő kardhalakhoz – őrá pedig a kor csúcsragadozói fenték a fogukat. Mindazt pedig, hogy megismerhettük a korabeli táplálkozási lánc e részleteit, annak köszönhetjük, hogy a solnhofeni mészkő létrejöttében szerepet játszó körülmények ideálisak voltak.