Csábító, csalfa ragyogás: ezért ritkák a csillogó felületek a természetben

Nagyon sok élőlény rendelkezik valamiféle ragyogó, csillogó felülettel, legyen szó halak pikkelyéről, bogarak szárnyfedőiről, madarak tollairól vagy épp virágok szirmairól. E felületekben közös, hogy látványuk nagyban függ attól, milyen irányból is nézzük őket: egyik irányból nagyon feltűnőek, másik irányból szinte észrevehetetlenek. Vajon mi lehet a szerepük a természetben?

Egy kutatás során a beporzók, jelesül a poszméhek szemén át vizsgálták meg a kérdést. Az eredményeket a Science Advances folyóiratban tették közzé a Würzburgi Egyetem kutatói.

A kutatók először felmérték, mennyire elterjedtek a csillogó felületek a növényvilágban. Úgy találták, hogy a zárvatermők körében ugyan ritkán fordulnak elő, ám szinte minden csoportjukban előfordulnak, találhatunk csillogó virágú sivatagi növényeket, léteznek ilyen orchideák, van a fészkesvirágzatúak közt, vagy épp a nálunk is élő boglárkák közt, hogy csak néhányat említsünk. Ez azt jelenti, hogy a ragyogás, csillogás e növényeken több külön alkalommal is kialakult az evolúció során.

Ezt követően a matt és a csillogó virágszirmok felületének felső sejtrétegét vizsgálták meg. Míg a tompa fényű, átlagos virágok e rétege kúp alakú sejtek sokaságából tevődik össze, s ezek a sejtek minden irányból ugyanúgy fognak kinézni, mivel mindenfelé ugyanúgy szórják a fényt. Azonban a csillogó felületeket sima, sík sejtréteg borítja, mintha csak egy nem túl tökéletes tükör vonná be a virágszirmokat.

Ez azt eredményezi, hogy bizonyos irányból nézve hatalmas, fénylő villanásként látszik, más irányokból azonban sokkal gyengébben. A kutatók epoxigyantából olyan virágszirom-modelleket készítettek, amelyekben ezt a különbséget lehetett aztán vizsgálni.

Földi poszméheket vontak be a vizsgálatokba. Ezek a békés óriások kiváló modelljei a beporzók viselkedésének, tanulékonyak, és könnyen kezelhetők, így gyakran használják őket hasonló kísérletekhez. Most azt mérték fel velük, hogy miként reagálnak a tompa fényű, illetve a ragyogó felületű mesterséges szirmokra.

Ebből kiderült, hogy a méhek a ragyogó felületeket nagyobb távolságból észreveszik, ami előnyös, ha meg kell találni egy virágot a réten. Azonban, ha közel jutottak a virághoz, ugyanez a ragyogás már zavaróvá vált, a visszavert csillanás miatt nem jól látták a virágszirmok színét, így könnyebben tévesztettek célt. Ez azt jelenti, hogy a fénytelen felületek közt sokkal könnyebben tudtak különbséget tenni a méhek, mint a ragyogók közt.

Emiatt a méhek inkább a matt szirmokat részesítették előnyben. Cukoroldatos jutalommal azonban arra is rá lehetett venni a méheket, hogy a fénylő, számukra előnytelen szirmokat keressék fel. Ez azt jelenti, hogy nagyon is képesek tudatosan használni a fénylő és a matt felületek látványbeli különbségét élelemszerzés során.

Ebből arra következtettek a szakemberek, hogy a fénylő virágok afféle kompromisszumot jelenthetnek. Messziről könnyen észrevehetők, ám közelről könnyen összetéveszthetők.

Ez utóbbi a beporzásban lehet gond, mivel így a méhek nem megfelelő virágok közt közlekedve nem a megfelelő virágport szállítják át. Érdemes tudni, hogy a legtöbb rovarnak van valamiféle „kedvenc” virága, amihez ragaszkodik, és ez a beporzás során kimondottan nagy előnyt jelent a virágok számára. Ez a ragaszkodás úgy alakul ki, hogy a virágok által nyújtott jutalom (nektár, pollen) megfelelő mennyiségű és minőségű az adott rovar igényeihez igazodva, és az elérhetőségét is az adott rovar testfelépítéséhez igazítja a növény.

Vannak olyan élőhelyek, helyzetek, amikor az jelent előnyt a virág számára, ha már jó messziről észrevehető. Az ilyen előnynek erősebbnek kell lennie annál, amit a közeli tévesztés hátrányként ad, különben az evolúció nem hagyta volna érvényesülni. Ilyen az, ha elszórtan állnak a növények egy nagy területen, de hasonlóan hatékonyabbá teszi a felismerést a csillogás a nyílt gyepeken vagy sivatagos területeken is. Ha a csillogó virágok mozognak például a szélben, az is növeli a felismerhetőségüket.

Ez a csillogás azonban nemcsak a növények közt jelentős hatású. Ma már tudjuk, hogy a ragyogó küllemű rovarokat a ragadozó imádkozósáskák vagy a pókok nem jól látják, így nagyobb eséllyel ússza meg egy fénylő rovar a vacsorává válást. Hasonló a helyzet a halakkal is, a ragyogó pikkelyek megtévesztik a rájuk vadászó madarakat.