Egy neandervölgyi teste ágyazódott ennek a barlangnak a falába

1993-ban az olaszországi Altamura városában található Lamalunga-barlangban dolgozó kutatók egy 10 méter mély víznyelőre bukkantak. Idővel kiderült, hogy az egy 60 méter alagúthoz vezet, amelynek végén furcsa látvány fogadta őket: egy, részben a barlang falába beépült emberi csontváz. A híres lelet történetét az IFLScience elevenítette fel.

Ma már tudjuk, hogy a lelet egy férfi neandervölgyitől származik, aki 128-187 ezer évvel ezelőtt halt meg. A maradványokat napjainkban már pattogatott kukoricára emlékeztető kalcitréteg borítja, ez a víz révén rakódott rá, és hozzájárult megőrződéséhez.

A barlang egyes galériájában az évek során különféle állati csontok kerültek elő, ezek elszigeteltek, ami arra utal, hogy a víz révén jutottak mélyebbre. A neandervölgyi esetében viszont a maradványok kis területen koncentrálódnak, ami azt jelzi, hogy a férfi itt halt meg, esetleg ide hozták be holttestét.

A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy ősi rokonunk egy víznyelőbe esett, és nem tudott kikecmeregni, végül éhen halt vagy kiszáradt. A szakértők a fosszíliát a helyén hagyták, mivel annak megbolygatása helyrehozhatatlan károkat okozhatott volna.

Mit tudunk az altamurai emberről?

A kutatók sokáig csak a lelőhelyen, illetve korábbi fotók alapján vizsgálták a testet, idővel azonban sikerült a lapockából mintát venni. A 2015-ben megjelent tanulmány igazolta, hogy egyes feltételezésekkel ellentétben nem Homo sapiensről, hanem neandervölgyiről van szó, a morfometriai és paleogenetikai adatokból pedig a korra is következtetni tudtak.

Egy másik, 2020-as publikációban a fogak kopásából arra következtettek, hogy az elhunyt felnőtt, de nem idős volt. Az is kiderült, hogy egyik fogát néhány héttel a halála előtt veszthette el.

Az elmúlt hónapokban az altamurai ember további vizsgálatokon esett át. A kutatók az elhunyt orrára fókuszáltak, egyes feltételezések alapján ugyanis a neandervölgyiek orrában olyan struktúrák voltak, amelyek segítették őket a hideg környezetben való elboldogulásban. Az orr csontjai nagyon érzékenyek, ezért ezek a struktúrák alapvetően nem maradtak fenn.

„Amikor először beléptem a barlangba és rájöttem, milyen jól megőrződött az orrüreg, megdöbbentem, mert sok koponyát láttam már a laboratóriumunkban, és tudom, hogy ezek a struktúrák gyakran megsemmisülnek” – mondta Costantino Buzi, a Perugiai Egyetem szakértője. A mintákból aztán kiderült, hogy egykori rokonaink orrürege a miénkre emlékeztett, hiányzott belőle a feltételezett struktúra.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a faj nem alkalmazkodott a hideg környezethez, sőt. Az arcon például az adaptáció egyértelmű jelei láthatóak.