Egyedibb a cicák dorombolása, mint a nyávogásuk

A macskák nyávogása a kölykök anyjukhoz címzett hangja eredetileg, ám felnőtt cicák esetében szinte kivétel nélkül csak az embernek szól. Épp ezért jobban is figyelünk rá, mint más hangjaikra – egymással kommunikálva azonban sokkal többféle hangot kiadnak cicáink. A Berlini Természettudományi Múzeum kutatói és olasz kollégáik mérték fel a cicák leggyakoribb hangjait abból a szempontból, hogy azok mennyire hordoznak egyedi jegyeket.

Magyarul:, arra voltak kíváncsiak, vajon kideríthető-e pusztán e hangok valamelyikéből, hogy melyik cica adta ki. Ezen felül azt is megvizsgálták, hogy vajon a háziasítás miként hatott a cicák hangjaira, összevetve a házi és a vadmacskák hangjait.

Családokban és menhelyeken élő macskák egyaránt részt vettek az egyediségi vizsgálatokban. A kutatók 276 nyávogást és 577 dorombolást rögzítettek, majd a felvételeket speciális hangelemző szoftver segítségével ízekre szedték.

Ez hasonló módszer volt ahhoz, ahogyan az emberi hangokat azonosítják azok fizikai tulajdonságai alapján. Kiderült, hogy a sokszínű, és a gazdik által egyedinek tartott nyávogás távolról se volt az, ám a dorombolás már jóval nagyobb mértékben volt egyes cicákhoz köthető.

A dorombolás alapján 85 százalékos biztonsággal lehetett azonosítani, mely cica adta ki ezt a hangot.

Ez elsőre ellentmondásosnak tűnhet, hiszen a nyávogás az a hang, amelyet a macskák leggyakrabban nekünk, embereknek címeznek. A magyarázat viszont épp ebben rejlik. A dorombolás egy anatómiailag erősen meghatározott hang, amely kevéssé függ a pillanatnyi érzelmi állapottól vagy tanult mintáktól. Emiatt állandó, és akaratlanul is tükrözi az egyed testi adottságait – így kiváló akusztikus azonosító.

A nyávogás azonban rendkívül plasztikus. Hangmagassága, időtartama, dallama és ritmusa folyamatosan alkalmazkodik a helyzethez és a hallgatóhoz. A kutatás szerint a házimacskák nyávogása részben tanult viselkedés, amely az ember–macska együttélés során alakult ki.

Sok esetben egyedi hangbéli kapcsolat jön létre a cicus és a gazdája között: a hang célja nem az azonosíthatóság, hanem a hatékonyság, vagyis az, hogy a megfelelő reakciót váltsa ki. A cicagazdik jól ismerik ezt, másképp nyávog a cica ha eleséget kunyerál, másképp, ha panaszkodik, ha játszani szeretne, vagy épp ki akar menni egy csukott ajtón.

A berlini múzeumnak hatalmas állathang gyűjteménye is van, ebben pedig számos macskaféle hangjának különböző felvételei is szerepelnek. Az összehasonlítások feltárták azt is, hogy házi cicáink nyávogása sokkalta változatosabb vad rokonaikénál.

Az európai és az líbiai vadmacska, a mocsári macska, a gepárd és a puma egyedeinek nyávogását (az egyes fajok képviselőit saját fajtársaikkal) vetették össze. E macskafélék – egyébként ritka – nyávogása sokkal inkább tekinthető valamiféle szabvány hangadásnak, vagyis az egyes fajok egyedei mondjuk úgy, hogy nagyon egységesen nyávogtak, szűkebb akusztikai tartományban mozogtak a hangjaik.

Ezzel szemben a házi macskák igen sokféle hangot adtak ki, változatos, sokszínű, rugalmas volt a nyávogásuk. Ez annak köszönhető, hogy a háziasítás során a cicák igyekeztek az emberből reakciókat kiváltani, alkalmazkodtak a változatos és változékony körülményekhez, és mindig az adott helyzetnek megfelelő nyávogással szólítottak meg minket. Ez gyakorlatilag azt eredményezte, hogy a cicáink nyávogásában nem az a fontos, hogy ki nyávog, hanem az, hogy mit akar ezzel elérni nálunk. Mondhatni, a helyzettől függően improvizálnak.

A nyávogás egyébként neotén tulajdonság, vagyis olyasmi, amit a cicáink kölyökkoruk „meghosszabbítása” révén őrizhettek meg. Jól ismert, hogy a háziállataink sokféle ilyen tulajdonságot hordoznak, legyen szó testi jegyekről vagy viselkedésről. A kutyáink ugatása hajszálpontosan ugyanilyen tulajdonság: a farkas is jóformán csak kölyökként ugat, felnőttként már nem.

A kutyáink viszont, a háziasítás hatására szintén megőrizték ezt a tulajdonságot, számos más mellett. Ez háziállataink alkalmazkodását jelzi az emberi környezethez.