Túlélhették az ammoniteszek a Chicxulub-becsapódást?

A kréta időszak végén, 66 millió évvel ezelőtt történt bolygónk egyik tömeges kihalási eseménye, mind közül a legismertebb. Ez az ismertség leginkább annak köszönhető, hogy a nem madár dinoszauruszok is kihaltak ekkor, de összesen a fajok mintegy 75 százalékának hozta el a végzetét a Chicxulub-becsapódás.

Ezek közé tartoztak az ammoniteszeket is, a gyönyörű mészvázaikat közel 350 millió éven át folyamatosan maguk után hagyták, azonban ezek a különleges lábasfejűek is eltűntek 66 millió éve. Vagy mégsem? Egy nemrégiben közzé tett kutatásban arról számolt be egy nemzetközi csoport, hogy egyes ammoniteszek több tízezer évvel túlélhették a nagy kihalást.

Dánia keleti részén, a Rødvig-kőzetformációban találtak a kutatók olyan kövületeket, amelyek kormeghatározása szerint ezek az állatok a becsapódás utáni időkben éltek. Az utóbbi években előkerült már néhány helyszínen „gyanús” adat arról, hogy lehettek túlélő populációk Hollandia, Dánia, illetve az USA New Jersey államának területén. A most feltárt új adatok egy UNESCO világörökségi helyszín, a dán Zealand szigetén található Stevns Klint partjának krétamészkő szikláiból kerültek elő.

Az ammoniteszek pusztulásához a kréta végén lejátszódó becsapódás és az ezt követő, az indiai Dekkán-fennsíkot létrehozó bazaltáras kitörés is hozzájárulhatott. Azon mindmáig folynak a viták, hogy a két esemény mennyire volt időben közel egymáshoz. Van olyan elképzelés is, amely szerint maga a becsapódás indította el azokat a geológiai folyamatokat, amelyek a hatalmas kitöréshez elvezettek.

Egészen egyszerűen rendkívül nehéz olyan pontossággal és bizonyossággal megállapítani egy kőzet korát, hogy abból biztos választ kapjunk. Az azonban bizonyos, hogy a kréta időszak végét maga a becsapódás jelzi. Ezt világszerte megtalálhatjuk az üledékes kőzetekben, vékony határrétegként.

A becsapódás hatására, majd pedig a későbbi Dekkán-trap kitörése miatt az óceánok elsavasodtak, a savasodás pedig súlyos hatású volt a mészvázas élőlényekre, ezek közé tartoztak az ammoniteszek is.

Egy 2023-as kutatásban arra jutottak a szakemberek, hogy az ammoniteszekre különösen súlyosan hathatott az is, hogy a napfényt eltakarta a becsapódáskor légkörbe került por. Ezek a lábasfejűek ugyanis életük több szakaszában is fotoszintetizáló mikrobákkal táplálkoznak, amelyek napfény híján nem tudtak szaporodni.

Bár az ammoniteszek maradványait megtalálták a kihalási réteghatárnál némiképp fiatalabb kőzetekben is, ám sok szakember úgy véli, ezek nem azt mutatták, hogy a kihalási eseményt túlélők nyomait találták meg. Sokan úgy gondolják, hogy egyszerűen csak átrendeződtek az üledékrétegek valamilyen utólagos hatásra – ilyesmi lehet például egy földrengés, egy csuszamlás, vagy akár egy nagyobb vihar eredménye is.

Legalább húsz éve folynak a viták arról, hogy vajon mi is lehetett a helyzet. A friss munkában a lengyel vezetésű kutatócsoport más megközelítést alkalmazott: az ammoniteszek maradványait magukban foglaló üledékes kőzeteket vonták górcső alá.

Minden egyes kőzetrétegnek egyedi jellemzői vannak, a szemcsék nagyságát, összetételét, az ezeket összetapasztó anyagot illetően, mondhatni, egyedi ujjlenyomattal rendelkeznek. Összesen tíz ammonitesz esetében vizsgálták meg rendkívüli részletességgel fénymikroszkóp, illetve néhány esetben elektronmikroszkóp segítségével ezt az egyedi ujjlenyomatot, hogy így pontosan be tudják azonosítani, mely rétegből is valók a kövületek.

A kövületekben lévő kőzetanyagokat összehasonlították mind a kihalási esemény réteghatára alatti, mind a későbbi kőzetekkel. Azt is felmérték, hogy utalhat-e bármi arra, hogy a kövületeket a lerakódásukat, megkövülésüket követően bármi átrendezte, áthelyezte volna.

Ezek a vizsgálatok azt igazolták, hogy a kérdéses kövületek, vagyis az ammoniteszek legnagyobb része, valóban későbbi, mint a becsapódást és csak a kréta végi kihalási esemény után éltek és pusztultak el. A kutatók becslései szerint mintegy 68 ezer évvel élték túl a becsapódást ezen ammoniteszek.

Azonban, még ha egyes csoportok találtak is maguknak olyan zugokat bolygónk területén, ahol évezredeken át életben maradhattak még, ettől még maga a teljes csoport biztos pusztulásra volt ítélve. A vizsgált egyedek közt egyetlen egy volt, amelyről kiderült, hogy egy, még a kihalási esemény előtt képződött kövület került át valamilyen geológiai erő hatására a kihalás után kialakult kőzetrétegbe.