Űrteleszkóp épül magánfinanszírozásból

Az emberi civilizáció története során a tudományfinanszírozás sokszor a hatalom feladata volt: vagy az uralkodók, vagy a vallási intézmények fizették a koruk tudósait. Az ókortól egészen sokáig csak a hatalmi elit érdekeit szolgálta a kutatás – csillagászat, mérnöki ismeretek, orvoslás egyaránt. A reneszánsz idején jelentek meg a gyarapodó vagyonú polgári, illetve főúri családok, mint mecénások, amelyek gyakran egy-egy konkrét tudóst, vagy kutatóműhelyt finanszíroztak. Ilyen volt a Mediciek által támogatott Galilei.

A felvilágosodás korában jöttek létre a tudós társaságok, akadémiák, amelyek egyaránt kaptak támogatást állami és magánkézből, itt példa lehet az Angol Királyi Társaságtól és állami hivatali munkáival pénzt kapó Newton.

A 19. századtól a kutatások már a nemzeteket szolgálták, közérdekké váltak, majd a 20. század második felétől nagy költségvetésű állami programok – mint a NASA és az Apollo-program – vették át a vezető szerepet. Ide sorolhatjuk a hidegháborús időszak katonai-nemzeti kutatásait, amelynek rengeteg, ma is használt technológiánkat köszönhetjük.

De hol az a technológia, az a tudomány, ami a jövőnket biztosítja?

Azonban ennek a kornak is vége szakadt, a tudományban korábban élen járó országok egyre kisebb összegeket tudtak áldozni a kutatásokra, és az újabb átalakulások jelen korunkra egyre kaotikusabb, rengeteg hibával és gyenge ponttal rendelkező rendszerré váltak.

Eljutottunk oda, hogy egy kutató ahelyett, hogy azt csinálná, amiért tanult, vagyis kísérletezne, gondolkodna, kutatna, pályázatokat ír és tudományos munkáját is kénytelen ahhoz igazítani, amire nagyobb eséllyel kap pénzt. Könnyen érthető, hogy ebből a helyzetből nehéz lesz önerőből kimásznia a tudománynak, miközben sose volt olyan égető szükség a tudásra, mint ma.

A magántőkének újra szerep juthat, a kérdés csak az, van-e elegendő felelősen gondolkodó gazdag ember, aki sejti, hogy az egész emberiség boldogulása nélkül az ő sorsa se sok jóval kecsegtet. A Schmidt Sciences jelmondata: „Olyan világot képzelünk el, amelyben a tudomány merész, együttműködő, és szilárd tudományos alapokon nyugvó megoldásokkal válaszol bolygónk kihívásaira.”

Az Eric és Wendy Schmidt alapította szervezet igyekszik olyan tudományos kutatásokat finanszírozni, amelyek kezdenek mostohagyerekké válni ma. Például ők üzemeltetik a Schmidt Óceánkutató Intézetet és annak kutatóhajóját, a Falcort, amelynek felfedezéseivel olvasóink már jó néhány alkalommal találkozhattak.

A Schmidt házaspár legújabb magánfinanszírozású tudományos projektje egy űrteleszkóp lesz, amelyet részben a Hubble utódjának is tekinthetünk. Míg a Hubble főtükre 2,4 méteres, az égbolt kékje után elnevezett Lazuli űrteleszkópé 3,06 méteres.

Ez azt is jelenti, hogy mintegy 70 százalékkal nagyobb égrészt láthat be az eszköz, és persze az érzékelői is modernebbek lesznek. A Lazuli Űrobszervatórium, amelynek nevét inkább Azúr Űrobszervatóriumként lehetne szépen magyarra fordítani a tervek szerint 2029-ben indulhatna, és a pletykák szerint több százmillió dollárba fog kerülni.

Három, egymást kiegészítő fő műszere lesz: egy nagy felbontású nagylátószögű kamera, egy spektrográf és egy koronográf. A tervek szerint távoli exobolygók légkörét, felrobbanó csillagok fényét, vagy épp a sötét energia természetét fogja vizsgálni. Az űrteleszkóp képes lesz gyorsan új célpont felé fordulni, így növelve a valós kutatásra fordítható időt.

Az űrteleszkóp olyan Föld körüli pályán kering majd, amely a Hold gravitációs hatásával összehangolt, így az periodikusan, kiszámíthatóan ismétlődő módon hat a pályára. Ez a csillagászati megfigyelések terén azért előnyös, mert gyorsan tud reagálni egy-egy új feladatra, eközben kis pályakorrekciós igényű, és igen hosszan, akár 12 órán át is képes lesz egyazon célpontot megfigyelni. Ilyen pályán üzemelt az exobolygókra vadászó TESS, vagy a Naprendszer határvidékét vizsgáló IBEX.

Ha sikeres lesz a projekt, az megmutathatja az űrkutatás jövőbeli útját is.

A Schmidt Obszervatóriumok Rendszere több földi projekttel is foglalkozik. Ezek közös pontja, hogy viszonylag olcsó, kisebb, de sok elemből felépített moduláris rendszerekről van szó. Ezek közt van rádióteleszkóp-rendszer, kisebb optikai teleszkópok összehangolt rendszere, illetve spektroszkóp-hálózat is. Mindezek, a tervek szerint már 2029-től üzemelni fognak. Közös bennük az is, hogy mindre megvannak a pénzügyi erőforrások, és így meglehetősen hamar szolgálhatják majd a csillagászok közösségét a kapott adatokkal.

A Schmidt házaspár nem kereskedelmi (vagyis profitorientált) tudományos kutatómunkát szeretne, hanem hozzáférhető tudást és hasznot hozót. Ez azt jelenti majd a gyakorlatban, hogy a különféle obszervatóriumaik által gyűjtött információk mindenki számára szabadon, ráadásul a nagy projekteknél sokkal gyorsabban elérhető lesz.

Természetesen egy ilyen magánfinanszírozású űrteleszkóp nem veheti fel a versenyt a nagy, több milliárd dolláros, állami (adófizetői) pénzből létrehozott projektekkel, de betöltheti azt az űrt, amit ezek és az olcsó, kis projektek (pl. nanoműhold alapú űrteleszkópok) közt találni.