Bizarr külsejű kaszáspók élt Európában 35 millió éve

A kaszáspókok nem pókok, csak távoli rokonaik – mint például a kullancsok vagy az ostorfarkúak. A hosszú lábaik miatt azonban gyakran póknak nézik őket, a magyar (és pár más nyelven adott) nevük is ebből eredhet. A tévhittel ellentétben nem képesek selyemszál vagy méreg termelésére és nincs is olyan szervük, amellyel a mérget egy zsákmányba bejuttathatnák, sőt, a csáprágóik miniatűr ollócskákká alakultak.

Hívhatjuk őket mindenevőnek, hisz a pókokkal ellentétben nem csak vadásznak (bár elejthetnek apróbb gerincteleneket ők is), hanem megeszik a szerves törmeléket, elpusztult állatok maradványait, de növényt és gombát is fogyaszthatnak. Ráadásul, szintén a pókokkal ellentétben képesek szilárd táplálékot magukhoz venni.

A kaszáspókok egy alcsaládja, az Ortholasmatinae, amelyet 27 faj képvisel, ma az északi félteke számos pontján él, Mexikótól Japánig. Európából azonban hiányoznak mai képviselőik. Ezért is volt meglepő az a felfedezés, amelyre egy rovnói (Ukrajna és Fehéroroszország területén lévő lelőhely) és egy balti borostyánban bukkantak rá.

A miocén időszaki, mintegy 35 millió éves ősmaradványokról a Bajor Állami Természettudományi Gyűjtemény kutatója, Dr. Christian Bartel és bolgár kollégája, Dr. Plamen Mitov vezette csoport számolt be nemrégiben.

5 fotó

E kaszáspókok ma rendkívül díszes és bizarr küllemükről ismertek, kifinomult térbeli csipkére hasonlító mintázatuk, fejük fölé nyúló, szintén díszes kitüremkedéseik vannak, egyes fajaik pedig mintha valami páncélzatot viselő űrlényt imitálnának. A most vizsgált fosszilis faj se különbözik e jellegzetességében: feje fölé nyúló kitüremkedése, és díszesen tüskés, hálószerű mintázatú háta van.

Díszeik azonban egyszerűbbek voltak, mint a mai fajoké. A faj két borostyánban is előkerült, egyikben egy hím, a másikban egy nőstény egyed maradt fenn.

A borostyánok más lelőhelyről származnak, és két eltérő magángyűjteményben pihentek, mígnem a tulajdonosaik a kutatók rendelkezésére bocsátották őket. Ma, miután alapos vizsgálatnak vetették őket alá, mindkét példány múzeumi gyűjteménybe került. A faj a Balticolasma wunderlichi nevet kapta, részint a lelőhelyre, részint az egyik példány tulajdonosára tisztelettel.

A hím példányt CT-vel és szinkrotronnal is vizsgálták, így alkottak 3D képet róla, a nőstény azonban olyan jól látható, hogy ezt elegendő volt normál fénymikroszkóppal felmérni. A feltárult részleteik alapján a fejükön lévő, előrenyúló kitüremkedésük afféle kapucniként szolgált és óvhatta a fej fontos szerveit, segíthette a nedvesség megtartását.

A balti borostyánokról ismert, hogy Európában ma már nem élő fajok sokaságát hordozzák. Azzal, hogy kiderült, a rovnói borostyánban is megtalálható az új kaszáspókfaj, azt is megtudtuk, hogy a két helyszín egykori élővilága egymáshoz nagyon hasonló lehetett. Ma e lelőhelyek 800-900 kilométerre vannak, ám a miocénban mégis, nagy valószínűséggel egyetlen hatalmas kiterjedésű erdőség két pontja lehettek.

Az új fajjal a balti borostyánok kaszáspókfajainak száma 19-re emelkedett, a rovnói borostyánokban találtaké 7-re. A fajok közül hat mindkét területen élt.

35 millió évvel ezelőtt, a miocén időszakban Európában az éghajlat ahhoz hasonló volt, mint ma a párás szubtrópusi erdőkben (pl. Dél-Kína), nemcsak melegebb volt, de csapadékosabb is a mainál. Zárt erdőségek álltak, amelyekben sok kidőlt fa és vastag avar biztosított kiváló élőhelyet az apróbb élőlények, így a kaszáspókok számára is. Azonban ebben az időszakban már megkezdődött az a lehűlés és kiszáradás, amely kontinensünkön, a kutatók véleménye szerint e bizarr küllemű kaszáspókok számára végül végzetesnek bizonyult.

Más kontinenseken viszont maradtak megfelelő élőhelyek, ahol fennmaradhattak, így például a hegyvidékek párás völgyeiben, s emellett volt lehetőségük délebbre húzódni a lehűlés elől. Európában efféle menekülő útvonal nem volt. Ahol fennmaradtak, a modern korra jellemző élőhelyeiket e déli menedékeikből fokozatosan meg tudták hódítani.