Így segítik a munkadalok a közös munkát

Mindenki ismeri azt a gyerekdalt vagy mondókát, amellyel hintázást kísérnek: „Zsipp-zsupp kenderzsup”. Ma ezt csak a játékhoz használjuk, ám könnyen elképzelhető, hogy egykor a kenderfeldolgozás munkafolyamatait segítették e ritmikus szavakkal.

A munkadalokra jellemző ez az erősen ritmikus forma, mindegy, hogy miféle munka is áll a háttérben, legyen szó evezősök húzásáról, favágók csapásairól, vagy bármiféle egyébről. (Ilyen ritmikus munkadaloknak köszönhetjük például a blues műfaját is.)

Ismert az a jelenség, hogy a közösen végzett ritmikus munka során az emberek e munkát végző csoportja hajlamos önkéntelenül felgyorsulni – egyéni munkánál nincs ilyesmi. Azonban a meghatározott sebességű és ritmusú munka hatékonysága szempontjából ez kimondottan káros.

Erre jó példa az osztrigahalászok evezési sebessége, ettől függ, hogy elég hatékonyan emelik-e ki az osztrigákat, ezért a halászok olyan dalokat énekeltek, amelyek ritmusa monoton volt. Bár a halászok úgy hitték, e dalokkal vonzzák az osztrigákat magukhoz, voltaképp a megfelelő sebességű evezést segítették elő. Számtalan hasonló, közös munkafolyamat van, de akár a katonák menetelése, vagy egyes mai evezős sportok is, amelynek szüksége lehet valamilyen időbeli összehangolásra.

No de vajon valóban alkalmasok e dalok arra, hogy koordinálják a munkafolyamatokat? Nemrégiben a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban közzé tett kutatásban azt vizsgálták meg, laborkörülmények közt, hogy milyen az optimális munkadal.

Két fontos jellemzőt találtak. Sok esetben a munkadalok nemcsak a munkafolyamat alapritmusát követték, hanem a fő ütemek közti „üresjáratot” is kitöltötték. A másik érdekesség szerint pedig gyakran egy külön ritmusadó volt, aki énekelte vagy mondta, ütötte az ütemet, néha a dolgozó csoport tagjai az ő kántálására válaszoltak is a munkafolyamatuk közben.

A laborkísérletekben összesen 72 ember vett részt, őket 36 párba sorolták. Mindegyik párnak az volt a feladata, hogy azonos ütemben koppintson. Az első tesztben az egyik ember nemcsak koppintott, hanem hangosan számolt is: „egy-kettő, egy-kettő”, úgy, hogy a „kettő” a koppintások közé esett, tehát felosztotta az időközt.

Ebben az esetben a közös gyorsulás gyakorlatilag eltűnt, a párok sokkal stabilabban tartották a tempót, és pontosabban mozogtak együtt. A másik részükben csak az „egy” szócskát mondta ki a számoló tag, ez kevésbé volt hatékony módszer. A harmadik részükben pedig mindkét tag együtt számolt „egy-kettő, egy-kettő” – ez esetben is viszonylag jó volt a ritmuskövetés.

Érdekes módon az a módszer vezetett a legnagyobb mértékű, legpontosabb ritmustartásra, amikor csak az egyik ember mondta ki az „egy-kettőt”. Ez pedig pont azokra a munkadalokra emlékeztető rendszer, mint amit például az evezősöknél ismerhetünk.

A hajózásban számtalan olyan folyamat volt, amelyet így lehetett (és kellett) összehangoltan irányítani, de hasonlóan koordinált munkát igényelt a gyapjú kallózása, a vasútépítés kézi erővel végzett időszakában sok folyamat, a cölöpverés is. A világszerte elterjedt munkadalok a kutatók szerint tehát kimondottan azt a célt szolgálták, hogy segítségükkel a dolgozó csoport azonos ritmust tudjon tartani.