Borostyánba zárva maradt fenn a 99 millió éves szentjánosbogár

A Hopeji Egyetem szakemberei a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban tették közzé azt az izgalmas felfedezésüket, amelyben a dinók korában élt szentjánosbogár maradványát és tulajdonságait mutatták be. Az állat kicsiny volt, hossza mindössze 6,6 milliméter, szélessége 2,7 milliméter – ezzel kisebb a nálunk honos kis szentjánosbogár (Lamprohiza splendidula) hímeknél is. A jelentősége azonban nem a méretében rejlik, hanem abban, hogy segítségével e közkedvelt világító bogárcsalád legősibb titkaira pillanthatunk rá.

A mintát adó borostyánt Mianmar Noije Bum lelőhelyén ásták ki, még 2016-ban, és egy magángyűjtő adományaként jutott a kutatók kezébe. A mianmari borostyánbiznisz évtizedek óta elég problémás, ám igazából csak a 2017-es katonai puccs óta vált hivatalosan is problémássá.

A borostyánokat sokszor rabszolgamunkával termelik ki a földből, a térséget uraló katonai, félkatonai szervezetek a borostyán bevételével finanszírozzák a polgárháborús cselekményeket, gyakorlatilag a helyi lakosság lemészárlását. Éppen emiatt a 2017 után kibányászott borostyánokat tilos tudományos kutatásokban felhasználni.

Azonban a fekete vagy szürke piac nem biztos, hogy mindig őszinte a származási papírok terén. Mivel e borostyánok világszinten is pótolhatatlan információkat hordoznak, rendkívül ellentmondásos minden velük való munka.

A korábbi évtizedekben balti (kb. 34 millió éves) borostyánból ismert ősi szentjánosbogár maradványokról tudtunk, majd 2015-ben már egy mianmari is előkerült – azonban ez utóbbi rendszertani besorolása bizonytalan. A most leírt ősmaradványról viszont teljes biztonsággal megállapítható, hogy valóban a szentjánosbogárfélék ma is létező, egymással szinkronban villogó ázsiai alcsaládjába (Luciolinae) tartozott. A bogár a Cretoluciola birmana nevet kapta a kutatóktól, ami kb. annyit jelent, hogy kréta időszaki burmai (mianmari) szentjánosbogár.

A kutatók 37 ma élő szentjánosbogár filogenetikai és pontos anatómiai adataival hasonlították össze a borostyánban talált állatkát. Olyan adatokat vizsgáltak, mint az antennák alakja, a szem mérete és felépítése, a hasi szelvények száma és felépítése, a világítószerv felépítése, és így tovább.

A világítószerv ez esetben két részből állt, hajszálpontosan ugyanúgy, ahogy a ma élő rokonaikban is látható. Két egymás melletti szelvénye (a két utolsó potrohszelvénye) világított a kréta időszaki szentjánosbogárnak, ahogy például a hozzánk viszonylag közel élő, dél-európai Luciola lusitanica fajban is megfigyelhetjük, ha épp az élőhelyén nyaralunk.

Az ősi szentjánosbogár nagy szeme és fejlett világítószerve is arra utal, hogy éjszakai életmódú lehetett. A kutatók úgy vélik, hogy a gyengébben világító fajok csak később jelenhettek meg a szentjánosbogarak evolúciója során.

Szintén a maradványból leszűrt következtetés, hogy a korabeli erdők már elég komplex élőhelyek lehettek, ahol otthonra találhatott egy párválasztásában fényjelzéseket használó bogár is. Érdekes adalék továbbá, hogy az összehasonlítások alapján a kutatók két korábban megismert szentjánosbogár-fosszília pontos rendszertani besorolását megkérdőjelezték. Ez annyit tesz, hogy a már említett 2015-ben leírt faj, illetve egy 2024-ben leírt faj nem a Luciolinae-nak, hanem valószínűleg a szentjánosbogarak másik alcsaládjának volt a tagja, így a korabeli szentjánosbogarak sokszínűbb társaság lehettek, mint eddig gondoltuk.