Evolúciós oka is lehet annak, hogy népszerűtlen Európában a rovarevés

Kevés megosztóbb téma van az étkezésben, mint a rovarfogyasztás. A jelenlegi fehérjeforrásaink (különösen a vörös húsok) előállítása nem igazán fenntartható, különösen nem olyan mennyiségben, ahogy ma fogyasztja az ember. Épp ezért a fenntartható élelmezés egyik lehetséges formájaként többször felmerült, hogy a rovarok fehérjeforrásként hasznosítása segíthet megoldani e problémát.

Az európai (illetve általánosságban a nyugati típusú) kultúra azonban zsigeri viszolygással reagál erre az elképzelésre még akkor is, ha természetesen nem igazak azok a híresztelések, hogy ránk akarja kényszeríteni az EU a rovarevést. No de vajon miért viszonyul az európai ember így a rovarfehérjékhez? Mi állhat ennek a hátterében?

A spanyol Evolúciós Biológiai Kutatóintézet (IBE) szakemberei jártak utána nemrégiben. Ehhez 745 egykor élt (9000-102000 éve) modern ember és 18 neandervölgyi ember fogkő maradványain végeztek genetikai elemzést, amelynek eredményeit a Science Advances folyóiratban tették közzé.

A fogkőbe beépülnek az élelmünk apró darabkái, amelyeket így hosszú idő elteltével is azonosítani lehet. A fogkő vizsgálata kiválóan alkalmas arra, hogy feltárják belőle egykor élt rokonaink étrendjét. A kutatók most az emberek adatait összevetették a csimpánz és a gorilla adataival is.

Az elemzések arra jutottak, hogy az észak-eurázsiai népesség körében kimondottan ritka volt a rovarfogyasztás, és valószínűleg csak véletlenül ettek elődeink rovarokat.

A DNS alapján azonosított fajok szinte kivétel nélkül olyanok voltak, amelyeket véletlenül ehettek meg az emberek. Kimutattak például a tárolt élelemben élősködő, vagy épp az élelem szennyeződéseként elfogyasztott fajokat, de még egy árvaszúnyog DNS-ét is – ez utóbbiak lárvái a vízben élnek, így feltehetően ivás közben kerülhetett az ember szájába.

A neandervölgyiek esetében ennél több volt a mintákban kimutatott rovar-DNS, ezt mennyiségileg a csimpánzokéhoz lehetett hasonlítani. Egy esetben egy lepkeszúnyog DNS-ét is kimutatták, e faj lárvái bomlásnak indult tetemeken élnek, és már felmerült korábban, hogy a neandervölgyiek ehettek döghúst – ez megmagyarázná ezt az esetet. Azonban jelentősnek még a neandervölgyiek esetében se lehetne nevezni a rovarfogyasztást.

A rovarok fontos összetevője a kitin, ez az erős, nehezen bomló poliszacharid, amelynek emésztése nem könnyű feladat – ezért is számít nehéz ételnek a gomba, amelynek sejtfalai szintén kitint tartalmaznak, de kitin van az algákban vagy a rákokban is. Az ember a kitinnek csak kis részét képes megemészteni, a maradék ugyanúgy halad át a szervezetünkön, mint a növények cellulóza.

Az, hogy ki mennyire képes lebontani a kitint, egyénileg erősen változó. A kitinbontó enzimek genetikai irányítását is megvizsgálták ezért a kutatók korábbi DNS-elemzések adatbázisaiban, két olyan gént kerestek, amelyek a gyomorban működő kitinbontó enzimekért felelősek.

Ebből úgy tűnik, hogy a modern észak-eurázsiai népességben jóval kevésbé aktívak e gének, mint a neandervölgyi vagy a gyenyiszovai emberben voltak. A vizsgálati adatok szerint ez a gyengébb kitinemésztési képesség a modern emberre a mezőgazdálkodás megjelenését követően vált jellemzőbbé. A trópusokon élő emberek számára azért lehet kifizetődő a rovarfogyasztás, mert gyakori a nagy tömegben talált rovar, mint például a termesz vagy a hangya. Ezek ráadásul egész évben élelemforrást jelenthetnek.

A mérsékelt övben nincs ilyen rovarbőség, ezért – a kutatók elképzelése szerint – a modern ember északabbra költözése során fokozatosan felhagyott a rovarevéssel, s ez tükröződik a fokozatosan csökkenő kitinemésztési képességeiben is. Amellett, hogy kulturális vagy vallási ok is állhat a rovarfogyasztás elleni érzések hátterében, úgy tűnik, biológiai, evolúciós oka is lehet annak, hogy legtöbben visszautasítják ez a fehérjeforrást.