A nevetésünkben is ott rejtőzik az evolúció története

A ma élő emberszabású majmok és az emberek egyaránt osztoznak a nevetés képességén. Mind az ember, mind pedig emberszabású rokonaink társakkal való játék során, illetve a társas érintkezés más formái során nevetnek.

A nevetés nemcsak egy spontán hang, hanem arra is szükség van hozzá, hogy irányítani tudjuk a hangképzésünket – ez pedig meghatározott nevetési ritmushoz vezet. Egy új kutatás azt vizsgálta meg, miként változott a nevetés ritmusa az emberszabásúak evolúciója során, és mit árulhat el a hangképzési képességek fejlődéséről, amelyek azután a beszéd kialakulásához vezettek az embernél.

A kutatók minden ma élő emberszabású majom (orangután, gorilla, bonobó, csimpánz) és az ember néhány fiatal egyedéről, illetve gyerekről készítettek felvételeket, miközben azokat megnevettették, játékkal vagy csiklandozással. Összesen 140 nevetést elemeztek, megmérték, hogy az egyes kacajok (a „ha” hangok az ember nevetésében) kezdete közti idő pontosan mekkora, s ebből felvázolták az egyes fajokra jellemző nevetési ritmusokat.

Kiderült, hogy a ritmus mindegyik emberszabású faj esetében igen hasonló volt, vagyis az egyes kacajok, hangkitörések közti időközök nagyon hasonlóak voltak. Ez pedig arra utal, hogy a mai emberszabásúak és az ember közös őse már ugyanilyen ritmikusan nevetett.

Voltak azonban fontos különbségek is: úgy találták a szakemberek, hogy a nevetés az evolúció során fokozatosan felgyorsult, és az ember kacagása gyorsabb az emberszabású rokonokénál. Ez különösen akkor volt jól érzékelhető, amikor a nevetést csiklandozással váltották ki.

A csimpánzok, bonobók, gorillák és orangutánok viszonylag egyenletes ütemben nevetnek, azonban az ember nevetésének sebessége és ritmusa a majmokénál tágabb tartományban változik. A kutatók szerint ez a rugalmasabb ritmus annak lehet a jele, hogy az emberben fejlettebb a hangképzési kontroll.

Ezen túl az embernél azt is megállapíthatták, hogy a nevetés tempóját annak kiváltó oka is befolyásolja. Ez azt jelenti, hogy csiklandozás során gyorsabb volt az ember nevetése, mint játék során. A majmoknál viszont nem tapasztaltak efféle különbséget.

A szakemberek szerint a nevetés ilyen változékonysága az embernél azt az evolúciós folyamatot is mutatja, amely a nyelvünk kialakulásában is szerepet játszott. A hangképzést időzíteni kell ahhoz, hogy a nyelv létrejöhessen, ebben pedig a nevetésnek is fontos szerep juthatott.

Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy az ember a nevetése révén is szorosan összetartozik emberszabású rokonaival. Bár változatosabb és jobban szabályozott a nevetésünk, azonban jól felismerhetően ugyanannak az evolúciós folyamatnak a része, ami az orangutánoktól a gorillákon és csimpánzokon át elvezetett hozzánk.