Tényleg buta madár volt a dodó?

A dodó valamikor az 1600-as évek végén halt ki, az ember hatására: vadászat, élőhelye átalakítása, valamint idegenhonos fajok emberi behurcolása vált a végzetévé. E szárazföldi ragadozók híján röpképtelenné vált szigetlakó madár akkora volt nagyjából, mint egy pulyka, tömege elérhette a 10-18 kilót. Amikor az ember 1638-ban megtelepedett ott, sok évmilliós elszigeteltség után alig néhány évtized alatt végzetessé vált a helyzet a dodó, és számos más állat számára.

A dodó pusztán az emberi okú kihalás jelképe, de nem egyedüli elszenvedője volt Mauritius és a szomszédos Réunion szigetén, gyakorlatilag a teljes ottani ökoszisztéma összeomlott. Számtalan madárfaj, óriásteknősök, gyíkok éltek itt egykor, amelyek mára eltűntek, egyedül a denevérek élték túl az ember megjelenését.

Egy kanadai vezetésű nemzetközi kutatócsoport a dodó, a világ valaha élt egyik legnagyobb galambféléje koponyáját vizsgálta meg. A dodóról elterjedt tévhit, hogy különösen buta madár volt – s ez indokolná a kihalását is.

A rokonai, a ma is élő galambfélék meglehetősen értelmes madarak, jó tanulási képességekkel és memóriával rendelkeznek. A kutatók a dodó koponyájáról készült igen részletes CT felvételeket elemezve arra jutottak, hogy a kihalt óriásgalamb se volt butább mai rokonainál.

Az agy mérete önmagában nem sok mindent árul el, ezért azt vizsgálták meg a szakemberek, hogy az egyes agyterületek – egészen pontosan ezeknek a koponya belső alakján tükröződő mérete, aránya – miként alakult. E vizsgálatokból, összehasonlításokból kiderült, hogy a dodó egyáltalán nem az a buta madár volt, amit terjesztettek róla amiatt, mert például nem félt az embertől. Azok az agyterületei, amelyek a gondolkodásért, tanulásért, problémamegoldásért felelősek, ugyanolyan fejlettek voltak, mint a galambok más fajainak.

Talán a leginkább meglepő felfedezés az, hogy a dodó lehetett talán a világ egyetlen éjszakai életmódú galambja. Ezt a kutatók több tulajdonság alapján szűrték le. Ilyen, hogy szokatlanul nagy szeme volt a dodónak – a nagy szem több fényt képes beengedni, így gyenge fényviszonyok közepette is jól láthatott. Emellett számos olyan koponyabéli tulajdonság is erre utalt.

A legérdekesebb az volt, hogy az agy vizuális lebenyei kicsik voltak – ez ellentmondásosnak tűnhet, ám számos éjszakai madárnál, így az ausztrál éjjeli földipapagájnál, vagy az új-zélandi kakapónál is ezt tapasztalhatjuk. Ennek az áll a hátterében, hogy más módon dolgozzák fel a vizuális információkat, mint a nappali madarak. A kisebb vizuális lebeny jelentheti azt is persze, hogy a dodók rosszabbul láttak, és „pixelesebb” lehetett az érzékelt kép ennek hatására, de emellett nagyobb lehetett a fényérzékenységük.

Ha a dodó éjjeli állat volt, az a sziget óriásteknőseivel vagy más állataival való békés egymás mellett élést is igazolhatja. Az óriásteknősök hullott gyümölcsöt ettek – s a szintén ezt fogyasztó dodó számára egyszerűbb volt elkerülni a nappal aktív versenytársakat azzal, hogy szürkületkor vagy éjjel táplálkoztak. Az ilyen életmód kimondottan csökkenti a versengést ugyanazokért az erőforrásokért.

Bár egyelőre nem teljes körűek az adatok, de a kutatók szerint elképzelhető, hogy a dodó remek szaglású is lehetett. Ez abból következik, hogy a szaglásért felelős agyterületek kimondottan nagyok voltak, s ez eltért más rokon galambféléktől. Azonban e téren még további információkra volna szükség ahhoz, hogy nagyobb biztonsággal kijelenthessék ezt a kutatók. Viszont, ha igaz, akkor szaglása segíthette a hullott gyümölcsök megtalálásában is az éjszakai táplálékszerző útjai során.

Bár a dodó feje egészen fura alakú volt, koponyája domborulata egyedi volt. Azonban a kognitív funkciókért felelős agyterületei a méretéhez mérten arányos nagyságúak voltak. Semmi sem utal arra, hogy butább lett volna, mint a galambok – amelyekről jól tudjuk, hogy eszes madarak.

A kutatók szerint a buta madár hírnevét annak köszönhette a dodó, hogy kíváncsisága és segítő szándéka miatt odament a fajtársaihoz, ha azok bajban voltak. Ezt számos társas madár ma is így teszi – ám a dodó olyan helyzetben tette, amit korábban sose tapasztalt meg. Mind az emberrel, mind a kutyával végzetes lehetett számára e módon találkozni.