Beletört a foga a zsákmányba a tengeri őshüllőnek

160 millió évvel ezelőtt a mai Nagy Britannia területén hullámzó sekély, szubtrópusi tengerben egy nagyobb delfin méretű halgyík keresgélte élelmét. Azonban ahelyett, hogy vacsorázhatott volna, ő maga vált vacsorává egy nála mintegy háromszor nagyobb termetű másik tengeri őshüllő, egy plioszaurusz számára.

A plioszaurusz, amelynek közel két méteres volt csak a feje, beleharapott a halgyík hátába s eközben egyik fogának hegye beletört annak csigolyájába. Az ilyen harapások az élettel nem összeegyeztethető sérülések, ezért feltételezhetően ez okozhatta a halgyík pusztulását, esetleg egy már elpusztult halgyíkot ért a harapás.

A fogat tartalmazó, megkövült csigolya ma a Yale Peabody Museum kincse, nagy valószínűséggel annak a brit fosszíliagyűjtőnek köszönhetően, akitől a múzeum korabeli paleontológusa, Othniel Charles Marsh megvásárolta 1888-ban. Bár a maradvány pontos eredete, lelőhelye nem ismert, ám a szállítmány jegyzőkönyve mellett mind a csigolya maga, mind a beletört fog nagyon sok mindent elárul. Így lehet azt is joggal feltételezni, hogy nagyjából 160 millió éve, történhetett meg az ominózus találkozás. A Peabody Museum saját folyóiratában számoltak be a csigolya és a beletört fog vizsgálatáról.

A plioszauruszok és hosszú nyakú rokonaik, a plezioszauruszok csúcsragadozók voltak a jura időszaki óceánban és a náluk kisebb, ám még mindig igencsak termetes halgyíkok, tengeri krokodilok, nagy méretű halak, lábasfejűek lehettek fő zsákmányaik. A most vizsgált csigolya az első olyan kézzelfogható bizonyíték, amely azt igazolja: a plioszaurusz valóban vadászott halgyíkra.

A csigolyáról nagy felbontású fotókat és mikroszkópos fotókat készítettek, ezen kívül mikroCT vizsgálattal bele is pillantottak és 3D modellt készítettek róla. A csigolyán kívül ugyanezen korszakból származó plioszaurusz fogát is beszkennelték, majd már korábban beszkennelt fogakat is bevontak az összehasonlításba. Az elemzésekkel egyrészt igazolták a csigolya és a fog eredeti tulajdonosának kilétét, másrészt magáról a vadászatról is képet alkothattak.

A jura időszaki detektívtörténetből a kutatók a következőket tudták elolvasni e csontnak és fognak köszönhetően: A harapás hátulról érte a csigolyát, és a csigolyakorong középső, legvékonyabb részén hatolt a fog a csontba. Erre már minden valószínűség szerint akkor került sor, amikor a halgyík már nem élt, és teste darabokban volt.

A harapás ereje akkora volt, hogy nemcsak kitört a ragadozó foga, de annak zománca is több helyen lepattant a csigolyával találkozva. Mivel a maradványon nincsenek az emésztésre utaló, gyomorsav okozta nyomok, a kutatók szerint e darab nem került be a plioszaurusz gyomrába, hanem lesüllyedve a tengerfenékre ott azután hamar betemetődve megkövült.

Azt nem árulhatta el a maradvány, hogy a plioszaurusz maga ölte-e meg a halgyíkot, vagy annak a tetemét ette-e meg csupán. A beletört fog mellett két centivel még egy fog nyoma is látszik, vagyis a harapás során valószínűleg két fog is érintkezett a csigolyával. További karcolások nyomai is látszanak a csonton, ám azokról nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a plioszaurusztól, vagy a fosszíliát preparáló eszközöktől származnak-e.

Az átharapott, 8 centi átmérőjű, 3 centi vastag csigolya eredetileg a gerinc azon szakaszán helyezkedett el, ahol a halgyík bordái is voltak. Ez az egyik ok, ami miatt a szakemberek úgy gondolják, a harapás idején a halgyík teste már legalább két darabban lehetett. Enélkül nem férhetett volna hozzá e belső csigolyához a ragadozó egy olyan testtájon, ahol a halgyík nem éppen karcsú, nem tudott volna olyan erővel akadálytalanul beleharapni a csigolyába, hogy a foga beletörjön.

Bár ma is vannak igen nagy erővel harapó ragadozók, amelyek a tetemek darabolásakor se spórolnak az energiával, azt nem lehet egyetlen ősmaradványból leszűrni, hogy pontosan mi zajlott 160 millió éve. A nyomokból levonható következtetések azonban egy olyan eseményre utalnak, amely a ragadozót táplálkozása leghevesebb momentumai közt mutatják meg.