Se nem farkas, se nem tigris: különösen vadászott a tasman tigris

A tasman tigris, más néven erszényesfarkas (Thylacinus cynocephalus) utolsó ismert példánya 90 éve pusztult el a hobarti állatkertben – ezzel valószínűleg a faj is kihalt. Vannak elképzelések arról, hogy néhány kósza példány még pár évtizeden keresztül rejtőzhetett Tasmania erdőségeiben, azonban gyakorlatilag semmit se tudunk az állat vadászmódszereiről. A külső hasonlóság miatt az az elképzelés terjedt el, hogy a farkashoz hasonlóan ejthette el zsákmányát – a Flinders Egyetem kutatóinak új munkája viszont egészen más képet fest róla.

Egészen 1909-ig vérdíjat fizettek Tasmania telepesei és kormánya az elpusztított tasman tigrisekért amiatt, mert úgy vélték: a ragadozó irtja a birkákat. Összesen 2184 egyed után fizették ki a felnőttért járó egy fontot, s a kölyökért járó 10 shillinget. 1909-re azonban olyan szinten megritkult az állat, hogy nem volt semmi értelme folytatni a kampányt.

Sajnos még ekkor sem ismerték fel, hogy a kihalás küszöbén áll a faj, és még pár évtizedig csapdázták, lőtték őket. Védelmet csak 59 nappal a kihalása előtt kapott. Azóta kiderült, a birkák pusztulását számos tényező okozhatta – kivéve a tasman tigris támadásait.

A koponya elemzései arra utalnak, hogy a tasman tigris valószínűleg egyáltalán nem volt képes nagyobb méretű zsákmányt, például birkákat elejteni.

A tasman tigris nevet csíkos bundájáról kapta, de az erszényesfarkas elnevezés, illetve a tudományos név is arra utalt, hogy a feje a farkaséhoz, kutyáéhoz volt hasonló. Ez a hasonlóság azonban igen felületesnek bizonyult, amikor a kutatók precíz mérésekben hasonlították össze a tasman tigris koponyáját a szürke farkas vagy a vörös róka koponyájával.

Miközben a tasman tigris csak fele akkora súlyú volt, mint egy szürke farkas, a koponyája túlméretezett volt a testéhez képest, és a farkaséhoz mérhető nagyságú volt. A felső állkapcsa és orra hosszú volt, de keskeny, szinte kecsesnek mondható – szemben a farkas robusztus orrával. A csont boltozata magasabb volt, ebben inkább a jóval kisebb fejű rókáéra vagy a sakáléra hasonlított a koponya, az orrvég pedig kissé kiszélesedett.

A kutatók szerint ez a koponyafelépítés arra volt alkalmas, hogy a kisebb zsákmányállatokat egyetlen harapással elejtse – a tipikus zsákmányai közé a nyúlhoz hason méretű bandikut tartozhatott. Erről egyébként már egy korábbi kutatás is említést tett, azonban a közvéleményt nem változtatta meg az akkori felmérés.

Minél hosszabb az orr, annál gyorsabban csapódik össze, amikor az állat harap, ez pedig nagy mechanikai terhelést jelent. A tasman tigris nagy koponyája amiatt lehetett nagy, mert a csontjai így jobban kiállták ennek a harapáserőnek az ellenhatását.

A kutatók ezt a vadászati módszert ahhoz hasonlították, ahogy a krokodilok fogják el gyors és ügyes zsákmányukat. A tasman tigris az utolsó emlős lehetett, amely e módon vadászhatott, és talán a kiszélesedő orrvégüket is a krokodilok orrához lehet hasonlítani.

Számos kihalt állat vadászhatott még efféle módon, de a ma élő emlősök közt nincs már hasonló. Úgy tűnik tehát, hogy a tasman tigris kihalásig vadászata a tudatlanságon alapult, az utolsó ismert tasman tigris 1936. szeptember 7-én pusztult el.