Nem volt igazi gepárd az amerikai gepárd

Az észak-amerikai jégkori megafauna képviselője volt az a nagymacska, amelyet egyszerűen csak amerikai gepárd (Miracinonyx trumani) néven ismerhetünk. Az állatról nemrégiben a Kaliforniai Egyetem (Santa Cruz) vezette csoport végzett genetikai- és izotópvizsgálatokat, eloszlatva ezzel a kihalt faj kapcsán fennálló félreértéseket. Arra jutottak, hogy a jégkori nagymacska rendkívül alkalmazkodóképes puma-rokon volt, amely még a sarkvidéken is képes volt megélni alkalmazkodásának köszönhetően.

Az amerikai gepárdnak két populációja volt: egy déli a mai Wyomingtól Floridáig terjedő területen, és egy északi, a sarkvidéki Yukon régiójában. A déli csoport tagjai generalista ragadozók voltak, vagyis mindenféle vadat elejtettek, ami útjukba akadt az élőhelyüket jelentő mérsékelt övi füves pusztákon. A sarkvidéki csoport tagjai pedig halat ettek, valószínűleg az olyan, tenger és folyók közt vándorló fajokat, mint például a lazac.

Karcsú testalkatuk és hosszú mellső lábaik valószínűleg segítették a hatékony mozgásukat a jégkori Észak-Amerika síkságain. Egy felnőtt amerikai gepárd mintegy 70 kilós lehetett, 90 centi magas, és orra hegyétől a farka végéig közel 2,5 méter. A gepárdszerű testalkata ellenére sokszínű vadász volt, képes volt tartósan üldözni zsákmányát és azt az erős mellső lábaival megragadva elejteni.

A kutatók szerint alkalmazkodó képességében inkább a pumákhoz hasonlíthatott. A legközelebbi rokon puma és az amerikai gepárd egyébként mintegy 2,6 millió éve különültek el egymástól, az afrikai gepárdoktól viszont már kb. 4,7 millió éve.

Az amerikai gepárd és a mai afrikai, igen távoli rokon tehát nem a rokoni szálak miatt ugyanolyan testalkatú, hanem a konvergens evolúció hatására, amelyet az igen hasonló élőhely alakított ki az ő esetükben.

A génelemzésekből az is kiderült, hogy az északi populáció tagjai a sarkvidék hosszú nyári nappalait és téli éjszakáit azért tudták jól viselni, mivel a bioritmusukat szabályozó génjeik mutálódtak. Emellett az ízérzékelésükben is találtak egy olyan mutációt, ami a speciális étrendet szokta kísérni más macskaféléknél.

Az izotópvizsgálatok szerint a déli populáció szárazföldi növényevőket zsákmányolt, az északi pedig vízi állatokon, főként halakon élt. Ma efféle zsákmányt szoktak fogyasztani például a jaguárok, vagy a halászmacskák.

A kutatók hangsúlyozták, hogy rendkívül félrevezető az állat neve, az amerikai gepárd, mivel a hasonlóságok pusztán felületesek, se az életmódja, se a rokoni foka nem indokolja ezt.

A két csoport sorsát, bár a nagy genetikai változatosság sem volt jellemző rájuk, mégsem a belterjesség pecsételte meg. Mind a déli, mind az északi populáció lassan hanyatlott, vált egyre ritkábbá a jégkorszak elejétől fogva. A túl kevés egyed túl kicsiny génkészlete már nem volt elegendő ahhoz, hogy a jégkor végén a drámai környezetváltozásokhoz is alkalmazkodni tudjon a faj.