Az agy már azelőtt megmássza a falat, hogy a profi falmászó elindulna

A sportmászók feladata első pillantásra szinte zavarba ejtően egyszerűnek tűnik: fel kell jutni a falon. A világ legjobb mászóinak teljesítménye mögött azonban ennél egy jóval összetettebb folyamat áll. Az erő mellett állóképesség, egyensúly, koordináció, pontos mozgástervezés és rendkívül gyors információfeldolgozás egyszerre dolgozik. Jelentős terhelés jut az ujjak és az alkar izmaira.

Kutatások szerint az ujjak testsúlyhoz viszonyított ereje és az alkar izmainak állóképessége azok közé a tényezők közé tartozik, amelyek jól elkülönítik a magasabb szinten teljesítő mászókat a kevésbé gyakorlottaktól. A versenyzőnek mindeközben a lehető „leggazdaságosabban” kell mozgatnia saját testét, hiszen minden fölösleges mozdulat energiát és időt vesz el tőle.

Vizuális információk és mintázatok

A modern versenymászás története meglepően fiatal. A SportRoccia nevű eseményt 1985-ben rendezték meg az olaszországi Bardonecchiában, a mai nemzetközi szervezet ezt tartja a modern nehézségi versenymászás első szervezett versenyeként. Egy évvel később már műfalon tartottak versenyt, 1989-ben pedig elindult a világkupa. A sportág néhány évtized alatt ugrásszerű gyorsasággal jutott el a természetes szikláktól a kifejezetten versenyzésre tervezett műfalakig, majd az olimpiai programig.

A fal előtt álló versenyző számára azonban a mászás már az első fogás megérintése előtt elkezdődik. Megfigyeli az útvonalat, felméri a fogások helyzetét és irányát, a közöttük lévő távolságot, lehetséges testhelyzeteket és mozdulatsorokat keres. De ennél többet tesz, szinte „elolvassa” az utat.

A látott színes, sokszor impozánsnak ható fogások sem egyszerű tárgyak a falon, hiszen egy tapasztalt sportoló számára információkat rejtenek arról, mit lehet és tud majd a testével megtenni. És éppen ebben válik lebilincselően izgalmassá a vizuális információfeldolgozás.

Egy laikus számára a mászófal színes fogások kusza rendszere, egy profi azonban első ránézésre mozdulatokat lát benne.

• Merre fordítsa majd el a csípőjét?
• Mit lépjen vagy éppen hova helyezze a sarkát?
• Hol kell lendületet vennie?
• Hol kell statikus vagy dinamikus mozdulatokat alkalmaznia?
• És vajon melyik ponton spórolhat energiát?

Ugyanazt a falat nézik, mégsem ugyanazt látják.

Marc Boschker és munkatársai a Journal of Motor Behavior folyóiratban megjelent tanulmányukban már 2002-ben felvetették azt, hogy az elit mászók számára a fal mintha nem fogásokból és elemekből, hanem lehetőségekből állna. Több mint húsz évvel később a kutatók már azt is lekövették, merre kalandozik közben a mászó tekintete.

Jerry Medernach és munkatársai a Psychology of Sport and Exercise lapban 2024-ben publikált vizsgálatukban hatvan különböző tudásszintű boulderező szemmozgását rögzítették. Arra jutottak, hogy az elit mászók rövidebb idő alatt, kevesebb pásztázással térképezték fel az előttük álló problémát – vagyis egyre gyorsabban ismerték fel, mi számít igazán.

Automatikusan, szinte ösztönösen másznak

A szlovéniai Koperben, a sportmászó-világkupa nehézségi versenyén néhány méterre állhattam azoktól, akik ezt a képességet a végletekig fejlesztették. A szeptemberi hétvégén még utolsó erejét fitogtatta a nyár, amikor megpillantottam az impozáns versenyfalat, mindössze néhány száz méterre az Adriai-tengertől.

A több síkban megtört, helyenként erősen áthajló falon élénk színű fogások és hatalmas, geometrikus volumenek rajzolták ki az útvonalakat. Csak arra tudtam gondolni, hogy ami lentről színes káosznak tűnik, abból a versenyzőknek néhány perc alatt kell útvonalat olvasniuk.

„Óriási kihívás ilyen rövid idő alatt ennyi mozdulatot, ekkora nyomás alatt felmérni. Az elit falmászóknak ez az élete.

 Nincs két egyforma út, a kombinációk száma pedig végtelen.

De annyi mozdulat van már mögöttük, hogy bízhatnak az intuíciójukban. Bizonyos helyzetekbe szinte automatikusan, ösztönösen állnak bele” – magyarázza az útvonalolvasás hátterét a beléptető kapunál Csibrik László, aki tíz éves falmászó tapasztalatával segíti a munkámat a koperi világversenyen.

Az a bizonyos rövid idő, mindössze hat perc. Eddig tart az a megfigyeléses szakasz, amely során a versenyzők felmérhetik az útvonalat, végigkövethetik a fogások sorrendjét, megtervezhetik a lehetséges mozdulatokat és kunsztokat. A végeredmény később talán csak egyetlen, automatikus és zsigeri döntésen múlhat majd.

A sportolók kizárólag arra hagyatkozhatnak a verseny idején, amit lentről látnak.

Egyetlen kísérletük van

Csakhogy az útvonal, amelyet ebben a hat percben próbálnak megfejteni, korántsem véletlenszerűen került a falra. Minden fogás helye, iránya és távolsága egy tudatosan felépített feladvány része. De vajon hogyan lehet olyan útvonalat tervezni, amely még a világ legjobb mászóit is gondolkodásra készteti?

Nehézségi mászásban nem akarunk semmit elrejteni a versenyzők elől, és nem az a cél, hogy valami különösen trükköset vagy bonyolultat találjunk ki.

Inkább olyan útvonalat építünk, amelyen nagyot küzdhetnek, és egészen addig mászhatnak, amíg el nem érik a saját, fizikai határaikat” – ezt már Sergio Verdasco, a párizsi olimpia és számos világkupa, köztük az idei, koperi döntő tapasztalt útvonalépítője árulja el nekünk a verseny előtt.

Ahogy kifejti, a boulderrel ellentétben itt ugyanis nincs lehetőség újabb és újabb próbálkozásokra. A versenyzőnek egyetlen kísérlete van, így egy félreérthető mozdulat akár azonnal véget vethet a mászásának. Az útvonal ezért abszolút tudatosan épül fel.

Az alsó szakaszt még a mezőny gyengébb tagjainak is teljesíteniük kell, majd a nehézség felfelé haladva egyre nő, míg a felső részen már a legjobbak képességeit tesztelik. A tervezőknek közben egy kényes egyensúlyt kell megtalálniuk: olyan falat építenek, amely sportszakmailag elég nehéz ahhoz, hogy különbséget tegyen a világklasszisok között, miközben a közönség számára végig izgalmas marad. Vagyis a cél, hogy a versenyzők lehetőleg minél magasabbra jussanak. Verdasco szerint éppen ez az útvonalépítés egyik legnehezebb része.

Az útvonalépítés valahol a kirakósozás és a művészet között helyezkedik el.

Amikor az első napon megérkezünk, ott hevernek előttünk a fogások és a elemek a földön. Ezeket kell elképzelnünk a falon, aztán lassan és apránként összeállítani belőlük az útvonalat” – mondja a szakember, aki felfedi azt is előttünk, hogy Koperben a verseny reggelén további hat órán át dolgoztak a munkatársaival a már másfél napja épített útvonalon.

Hogy mindez végül pontosan úgy működik-e, ahogyan előre eltervezték, arra azonban még az útvonalépítők sem tudják előre a választ. Ahogy azt Sergio Verdasco megfogalmazza, ez nem matematika. Úgy tűnik, a versenyzők bármikor meglephetik az útvonalépítőket, de csak élesben derül ki, hogy az útvonal pont megfelelő, esetleg túl nehéz vagy túl könnyű lett.

Koperben végül senki sem fejtette meg teljesen a versenyzők elá állított feladványt, a döntőben ugyanis egyetlen sportoló sem jutott el az útvonal tetejéig. De ne szaladjunk ennyire előre.

A végső megmérettetésig ugyanis hosszú út vezetett. A szlovén tengerparti városban összesen 68 nő és 71 férfi kezdte meg a versenyt a selejtezőben, ahonnan a legjobbak még aznap este az elődöntőbe jutottak. A tét minden körrel nőtt, a mezőny pedig egyre szűkült. Végül mindössze nyolc nő és nyolc férfi maradt versenyben a dobogós helyekért.

Levegőben rajzolják a mozdulatokat

És végre eljön a pillanat, amikor a színes fogásokkal teleszórt fal szinte függőleges színpaddá változik. A reflektorokat felkapcsolják, a közönség szinte fesztiválszerű hangulatban várja a kezdést.

A döntő azonban nem a mászással kezdődik. Először ott van a már emlegetett, hatperces megfigyelési szakasz. A versenyzők tekintete végigpásztázza az útvonalat, időnként egymással is egyeztetnek, miközben kezükkel a levegőben rajzolják végig az elképzelt mozdulatokat. Ez az utolsó alkalom, hogy egészében láthatják az előttük álló feladatot.

12 fotó

A hat perc villámgyorsan eltelik, a versenyzők visszatérnek az izolációs zónába. Innen már egyesével szólítják őket a falhoz, itt pedig abból kell megoldaniuk a feladatot, amit néhány perccel korábban láttak, megjegyeztek és fejben elterveztek.

Mi az első sorból, oldalról figyeljük az eseményeket és közben önkéntelenül szurkolunk a versenyzőknek. Szakértő társam segít értelmezni a mozdulatokat, a gyakorlati megoldásokat és persze a hibákat is. Magával ragad a hangulat, a verseny semmihez nem fogható atmoszférája és ritmusa.

Hallgatom, ahogy egy-egy nehéz mozdulat után felmorajlik a közönség, majd szinte tapinthatóvá válik a csend, amikor a mászó hosszú másodpercekig keresi a következő megoldást. Innen, a fal mellől elképesztően látványos, mennyire eltérően oldják meg ugyanazt a problémát a versenyzők. Van, aki lendületből ér el egy távoli fogást, más egészen más testhelyzettel, apró súlypontáthelyezésekkel jut tovább. És olykor egyetlen rossz döntés, pontatlan mozdulat vagy megcsúszó láb elég ahhoz, hogy véget érjen a verseny.

Önkéntelenül is azon jár az eszem, vajon mennyi mindebből tudatos döntés, és mennyi az, amit több ezer óra mászás után már szinte automatikusan végez a test?

Intuíciókat és érzéseket követnek

A verseny után már leginkább az érdekel, mi maradt meg abból a néhány perccel korábban felépített mentális útvonalból, amikor már ténylegesen a falon kellett dönteniük. A válaszokból viszont elég gyorsan kiderül, hogy még a világ legjobbjai sem egy kész forgatókönyvet visznek magukkal.

Először egészében nézem végig az útvonalat, hogy lássam, hol lehetnek a problémás részek. Utána szakaszról szakaszra haladok

– meséli Janja Garnbret, a sportág kétszeres olimpiai és tízszeres világbajnoka, aki Koperben sorozatban negyedszer állhatott a dobogó tetejére.

Elmondja, hogy külön figyelmet szentel a kötélakasztás helyeire és azokra a pontokra, ahol pihenhet, ám mégsem ragaszkodik mereven ahhoz, amit lentről eltervezett. Ahogy fogalmaz, mindig van egy terve arra vonatkozóan, hogyan szeretné megmászni az útvonalat, de közben követi az intuícióját és az érzéseit. „Ha csak egyetlen tervem lenne, az sosem működne” – zárja végül a jó hangulatú interjút, miközben egy másodpercre sem hagyja abba a boldog mosolygást.

Az útvonalolvasás talán éppen emiatt válik ennyire érdekessé. A megfigyelés során ugyanis nem lehet minden egyes mozdulatot előre, száz százalékos pontossággal megtervezni. Ahogy azt a versenyzők szinte egyöntetűen állítják, néha egy adott pozícióban válik egyértelművé, hogyan kell kivitelezni.

Neo Suzuki, a koperi verseny férfi győztese.

Forrás: Dimitris Tosidis/World Climbing

Hasonló kettősségről beszél a férfi döntőt megnyerő Neo Suzuki is. A mindössze 22 éves japán mászó ázsiai és japán bajnokként, a nehézségi világranglista éllovasaként érkezett Koperbe. Ahogy kiemelte, a megfigyelés során úgy érezte, hogy az útvonal karaktere illik a saját mászóstílusához, de ami lentről még terv és várakozás, az a falon már nagyon gyorsan fizikai küzdelemmé vált.

Ezekről a tapasztalatokról számol be a verseny után a francia Sam Avezou is az interjúban. A párizsi olimpikon, kétszeres Európa-bajnok francia mászó Koperben éppen csak lemaradt a dobogóról, a negyedik helyen zárta a döntőt. Szavai még jobban világossá teszik számunkra, mennyi információ marad rejtve odalentről.

„Csak bizonyos mennyiségű információt láthatsz a földről. Próbálsz minden részletet összegyűjteni, de nem látod a fal minden dőlését, és a lépésekben sem lehetsz teljesen biztos. Rengeteget kell alkalmazkodni.

A nagyjából tizenöt méteres fal aljáról még azt is nehéz pontosan megítélni, hogyan használható egy-egy fogás: két vagy három ujjal tartható-e, milyen az alakja, merre áll

– reagál a kérdéseinkre az interjúban Avezou, aki a saját mászásánál ugyanakkor már a megfigyelés során felismerte azt a szakaszt, amely később megállította. Ahogy felidézi, már az elején tisztában volt azzal, hogy nehéz verseny lesz, és hiába adott bele száz százalékot, ezúttal ez sem volt elég.

Máskor viszont éppen az épített fal cáfolta meg azt, ami lentről még jó megoldásnak tűnt. Jessica Pilz és csapata eleinte például úgy gondolta, hogy egy betervezett ugrást el lehet kerülni. A párizsi olimpiai bronzérmes, világbajnok osztrák mászó azonban a falon szembesült vele, hogy a távolság nagyobb annál, mint amilyennek lentről látszott.

Azt hittük, meg tudjuk oldani ugrás nélkül, de végül mégis ugranom kellett

– idézi fel a Koperben hatodik helyen végző Pilz, aki szerint a közös gondolkodás egyébként a megtekintés természetes része.

És valóban: a hat perc alatt a versenyzők láthatóan egymással is egyeztettek. Kézmozdulatokkal mutatták, ki milyen megoldást képzelt el, több ponton együtt mérlegelték a problémásabb részeket, olykor pedig egyszerűen csak beszélgettek. Különös, ám szerethető kettőssége ez a sportnak, hiszen akik néhány perccel később már riválisként indulnak el ugyanazon az útvonalon, a fal alatt még részletesen megosztják egymással, mit látnak, mit éreznek és milyen megoldásokat tartanak lehetségesnek.

Egyetlen pillantás is elég lehet

Óriási ajándék, hogy Koperben testközelből láthattam, hogyan olvassák az útvonalat a világ legjobbjai. Szakértői segítséggel és a versenyzők interjúiból egyre tisztábbá válik számomra, hogyan terveznek előre, majd hogyan írja felül olykor néhány mozdulat alatt a fal a lentről kialakított elképzeléseiket. Egy kérdés azonban hazáig elkísért: mi történik közben az agyukban? És a válasz egy része azokban az években keresendő, amelyeket a versenyzők a falon töltöttek.

„Elsősorban a korábbi tapasztalat számít, és az, hogy mi fontos az adott ember számára.

Az agy ugyanis megtanulja kiemelni azokat az információkat, amelyeknek jelentőségük van.

Ahol egy laikus legfeljebb egy apró kiszögellést lát, egy tapasztalt mászó számára az már egy lehetséges kapaszkodó, testhelyzet vagy következő mozdulat lehet. Aki egy adott szakterülettel sokat foglalkozik, jobban észreveszi ezeket a részleteket, de ez nem kizárólag a falmászásra igaz” – világítja meg a jelenség mögött álló folyamatokat Prof. Dr. Kovács Norbert, a Pécsi Tudományegyetem Neurológiai Klinikájának professzora.

De a látvány önmagában még kevés. A versenyzőnek néhány perc alatt azt is el kell döntenie, hogy mely információkat érdemes magával vinnie a falra. Prof. Dr. Kovács Norbert szerint ilyenkor nem minden egyes részletet próbálunk azonos súllyal eltárolni, csak a számunkra releváns információkat jegyezzük meg.

A sokéves tapasztalat miatt egy profi sportoló akár egyetlen pillantásból felismerheti, hol tud majd megkapaszkodni, eléri-e a következő fogást, vagy éppen ugrania kell. Ehhez a térbeli tájékozódás, a memória és a mozgással kapcsolatos emléknyomok egyszerre járulnak hozzá.

Ami pedig Koperben úgy nézett ki, mintha a versenyzők a fal alatt már előre „másznának”, neurológiai szempontból valóban közel áll ehhez. Az agy ugyanis már a tényleges mozdulatok előtt megkezdi azok megtervezését.

A professzor rámutat, hogy a mozgás elképzelése és tényleges végrehajtása részben ugyanazokat az agyi rendszereket mozgósíthatja. Funkcionális MR-vizsgálatokból ráadásul az is egyértelműen látszik, hogy egy elképzelt térbeli útvonal bejárása során is aktiválódhatnak azok a területek, amelyek a valós tájékozódásban vesznek részt.

A hippokampusz aktivitása ilyenkor mintegy 90 százalékban ugyanazt a mintázatot mutathatja, mint amikor valóban megtesszük az utat. Vagyis amikor a mászó még mozdulatlanul áll a földön, az agya már javában készül arra, amit néhány perccel később a teste fog végrehajtani.

Csakhogy – ahogy Garnbret, Suzuki, Avezou és Pilz története is megmutatta – ez a terv sosem lehet teljes. Erre Prof. Dr. Kovács Norbert is rámutat, hiszen neurológiai szempontból éppen a változtatás képessége az egyik kulcskérdés.

„Szinte teljesen mindegy, hogy mit tervezünk előre, mert a lényeg a rugalmas újratervezés képessége. A rengeteg gyakorlásnak köszönhetően egy váratlan testhelyzet sem feltétlenül teljesen új a sportolóknak, hiszen a korábbi mozgástapasztalataikból is előhívhatnak hasonló helyzetet. És így az eredeti terv helyére szinte azonnal életbe léphet a B vagy akár a C terv.

Nem esnek kétségbe, hanem azt mondják, hogy ehhez hasonlót már éreztek és mennek tovább

– emeli ki a professzor, de hozzáteszi, hogy versenyhelyzetben ennek kitüntetett jelentősége van.

Hogy miért, arra a válasz szinte egyértelmű. Több méterrel a föld felett, fáradó izmokkal, a közönség előtt nincs sok idő mérlegelni. Mert ha jön a kétségbeesés, szinte mindig rosszabb döntéseket hozunk, árulja el a neurológus.

A tapasztalt mászó előnye ezért nem feltétlenül az, hogy minden helyzetet előre lát, hanem hogy több lehetséges megoldás áll rendelkezésére, amikor az első nem működik. Ebben pedig éppen azok az alternatívák segíthetnek, amelyeket korábban, a megtekintés alatt már számításba vett.

Az élsport mögött ugyanakkor ott van a kihívás és az adrenalin iránti rendkívül erős késztetés is. Prof. Dr. Kovács Norbert szerint ez bizonyos esetekben a viselkedési függőségekhez hasonló jegyeket mutathat, ahol hiányozhat a mozgás, megjelenhet a sóvárgás vagy akár a bűntudat, ha kimarad egy edzés.

A falon töltött évek azonban ennél többet is adhatnak a sportolóknak. Olyan tapasztalatokat, amelyekhez később, egészen más helyzetekben is visszanyúlhatnak. A gyors alkalmazkodás, a váratlan helyzetek kezelése és mindenekelőtt az újratervezés képessége messze túlmutathat a mászáson. Hiszen a falon újra és újra szembesülnek azzal, hogy az eredeti terv nem mindig működik.

Ilyenkor viszont nincs idő sokáig töprengeni, azonnal kell alkalmazkodni, új megoldást találni és továbbmenni. Vagy ahogy Prof. Dr. Kovács Norbert találóan megfogalmazza: „nem kétségbeesünk, hanem küzdünk”.